Az örömbe egy kis üröm is vegyül, hiszen a Csakazértis zenekar feloszlása előtti utolsó koncertjét adta ezen az estén, a megszűnés hátteréről nem vagyok informálva, de hallva őket nagyon sajnáltam, hogy nincs tovább, kedveltem a légkörét a történetnek, jó volt, profi. És megható is, ahogy a zenekar tagjai megkönnyezték a búcsút.
Mivel régóta nem léptek fel a Halak Budapesten (a Deo-Duo formáció Árkádos megjelenésétől eltekintve), így nagy volt a várakozás. Eldöntöttem érkezéskor, hogy szépen beállok valahova hátra, középre, onnan jól lehet hallani mindent és így nem keveredek a pogózók környékére. Így hát nem is értem, hogy történt meg az, hogy megint az első sorban találtam magam. Ennél jobban nem lehet látni, viszont a testemen megtalálható, mára lila színben pompázó foltok jelzik, hogy nem úsztam meg a pogót. Hát így jár az ember egy megfelelő hangulatú Fish!-koncerten.
A hangulattal nem is volt baj. Meg a közönség létszámával se, tele volt a hely, ezt nagyon meg kell becsülni manapság. Már ez első néhány dalnál beindult az ifjúság mögöttünk, kapaszkodtam is rendesen a kordonba (vö. lila foltok). Az új számok – érthető módon – még mérsékelten működtek, de idővel megszereti őket a hallgatóság, mint az eddigieket.
Egyszercsak viszont úgy éreztem, belekeveredtem a Necc Party – Senior Hal – Fish! Bermuda-háromszögbe, és picit kényelmetlenül kezdtem érezni magam. Értem én az iróniát és az öniróniát ezzel kapcsolatban, de a Necc Party azért van, hogy ott a 90-es, 2000-es évek diszkószemétjére szórakozzunk, Fish!-koncertre nem ezért járok, hanem azért, hogy keményebb riffeket, feszes ritmusokat, néha igazi metálos hörgést halljak. Ebből is volt, de ez a diszkózást szerintem megtarthatjuk a Necc Partykra. Különös tekintettel arra, hogy az egyre fiatalodó közönség nem biztos, hogy teljesen érti ezeket az áthallásokat. A rendezvény mélypontja az I want it that way (Backstreet Boys) danolgatása volt, amiben – úgy éreztem - a zenekar többi tagja sem érezte magát komfortosan.
Mint egy régebbi interjúban, amit volt szerencsém Kovács Krisztián énekessel készíteni, a Főhal elmondta, nyitottnak kell lenni mindenre, valamint, hogy nincsenek már éles határvonalak a zenei műfajok között. Magam is vallom, hogy a változás jó, azért valamennyi különbséget mégiscsak kellene tartani a kétféle zenei világ között. Persze mindig jönnek újabb rajongók, de a diszkóra már nem fognak pogózni és hiába a Fish! híre, ha a zene nem olyan lesz, mint amiért oly sokan megszerették őket, akkor furcsa lehet a jövő. Ezt a tévedés kockázatával és a „kritikusnak kuss”-alapelv figyelemben tartásával, de mindenképpen szeretettel mondom.
Meg kell említenem az új dobost (Hámori Dávid), aki inkább abba a Fish!-be illik, amit eddig megszoktunk, nagyon jó forma a srác és remekül dobol. Nem egy diszkó-dobos szerencsére, kapott is egy szólót egy alkalmas pillanatban, ami nagyon jól esett a lelkemnek. Köszi, Dáci!
Minden zenekar megfogadhatná, hogy ha új tag kerül be egy bandába, akkor őt illik tisztességesen bemutatni. Ezt hiányoltam másoknál, itt most nem maradt el. Ebben az ügyben mindenképpen dicséret illeti a Halakat.
A koncert vége felé aztán csak lezuhant a hatalmas lufifelhő, ami a zenekar fölé volt kifüggesztve, és a legtöbb oda is esett a színpadra, ezért jó pár perc azzal telt, hogy mindenki próbált szerezni legalább egyet magának, a barátjának, anyukájának, tesójának. Nem is figyeltek másra a fiatalok, csak hogy a fotós kollégák kinek dobálják ki a léggömböket. Ha a legeslegvégén potyognak le ezek, akkor a közönséget nem vesztette volna el a zenekar egy időre.
Mindazonáltal a Fish! bulijain mindig pont olyan a hangulat, amilyen mindig is kellene, és ha metálról beszélünk és rockról, akkor azt toljuk is orrvérzésig – ha lehet!
Fotó: Labancz Andrea
Szólj hozzá!