Már a koncert elején belekerültünk egy játékba: Presser Gábor felszólítására a közönség egy emberként kezdett el hívogatni egy bizonyos Marika nénit, akinek Pici bácsi írt egy verset, majd abból egy dalt. Segítettünk is énekelni bőszen és vártuk Marika nénit, mint a Mikulást.
Aztán megérkezett Falusi Mariann. Marika néninek azonban se híre, se hamva, "csupán" egy gyönyörű hangú ifjú hölgyet láttunk-hallottunk, aki kezdetnek néhány szép balladát énekelt el Pici bácsi zongorakíséretével. Persze értettük, hogy miért nevezi Marika néninek Presser Gábor Falusi Mariannt, ő tényleg tündérkorcsolya, angyalteknő és banánhéj, akin elcsúsznak a szenyákok, de a néni akkor is talán erős túlzás.
Később megérkezett a többi zenész is, akik a legkülönfélébb hangszereken működtek közre. Volt hegedű (Tóth Tamás Ferenc), dob (Födő Sándor), még egy férfihang (Kovax), és különféle ütőhangszereken és annak látszó tárgyakon Holló Aurél, az Amadinda Ütőegyüttes tagja.
A Presser-szerzeményekben az a jó, hogy akár férfi-, akár női hanggal is elő lehet őket adni, nem feltétlenül egyik vagy másik nem számára íródtak ezek. Persze nagyon nem mindegy, hogy ki az, aki énekli: az erő, a lágyság megfelelő aránya kimondhatatlanul fontos – és Falusi Mariann a tehetségével úgy érzi ezt, mint nagyon kevesen minálunk.
Arról nem volt szó, hogy sírni is fogunk – velem legalábbis nem nagyon fordul elő koncerteken, hogy zsebkendőt kell elővennem, amikor a zenét hallgatom. Ám a Somló Tamást felidéző két dalnál csak eltörött a mécses, és ebből csak az a kettővel mellettem ülő hiperaktív kiskamasz lány zökkentett ki, aki olyan erővel rázta az összefűzött széksort már az elejétől kezdve (persze nem ritmusra), hogy az egész sorban mindenki úgy nézett ki, mint a Trabant hátuljában a bólogató kutyusok, de akkor még nem magunktól bólogattunk.
A balladák után aztán fellobbantunk kicsit, vagyis elandalodtunk, vagyis nem. Kedvencem volt a Nem adom fel-ből készített blues, legszívesebben felálltam és táncoltam volna, de hát egy "ülős" koncerten muszáj disztingválni. Így aztán elkezdtük mi is rázni széksort kicsit lendületesebben - ha már nem táncolhattunk, amitől viszont a fent említett kislány borult ki egy kicsit.
És aztán az Embertelen dalnál teljesen megőrültünk, gyakorlatilag úgy indult be rá a közönség, hogy nem is azt éreztük, hogy eltelt majdnem két óra, hanem azt, hogy most kezdődik igazán a buli. Nem is engedtük el őket ilyen könnyen, a hosszan tartó állva tapsolás meghozta az eredményét, két ráadásszámot is kaptunk. Legvégül előkerült egy pár szteppcipő is, amivel Holló Aurél táncolt egy kicsit nekünk – na nem a lábára húzta, hanem a kezeire és lejtett néhány lépést a kiscipőkkel az asztalon. Ragyogó ötlet!
Persze, tudtuk, hogy lesz egy esti előadás is, amire azért rá kell pihenni, de a jó, simogató, minőségi örömmuzsikálásból sosem elég. Azon kezdtünk el gondolkodni, hogy milyen jó lenne még egyszer megnézni, meghallgatni, és hogy hazamenjünk-e előtte, vagy maradjunk itt addig – de az esély elszállt már sokkal korábban, hiszen az estire már réges-régen elfogytak a jegyek...
Falusi Mariann, Presser Gábor, Kongresszusi Központ, koncert
Szólj hozzá!