"Sírtál, Mukikám?" – tette fel a kérdést a mögöttem ülő hölgy a férjének a koncert végén. A válasz csak szégyenlős dörmögés volt. "Tudtam, hogy sírni fogsz, ilyen élményben régen volt részünk..." – nyugtázta a dolgot az asszony.
Muki úr megnyugtatására közlöm, hogy vagy négy alkalommal hullottak a könnyeim: először az Óceánjáró zongorista legendája című film betétdalánál, azért, mert nagyon szerettem a könyvet és a filmet is – a kísérőzene meg tökéletes volt hozzá; aztán jött a Volt egyszer egy vadnyugat: a főtémán bármikor bármilyen helyzetben képes vagyok elsírni magam, annyira szívet szaggató a muzsika – élőben, a szoprán énekesnő, Susanna Rigacci közreműködésével, aki 2001 óta a szólistája a Mesternek, meg pláne. Aztán jött A profi – meglepődésemre az egyetlen olyan szám volt, ahol az első taktus után felhördült az arénányi közönség –, itt Belmondóért csorgott a könny, hogy milyen fiatal is volt a filmben, most meg már hogy elszaladt az a fránya idő, s a végén A misszió alatt, egyszerűen csak azért, mert annyira szép volt...
Érdekes, ha valaki azt kérdezné tőlem, mondjak híres filmzeneszerzőket, csak olaszok jutnak az eszembe. Morricone, Nino Rota, Guido & Maurizio De Angelis – és ott van még Badalamenti is, de ő valójában amerikai, csak a neve olaszos hangzású... Lehet azon az éghajlaton valami, ami olyan filmzenéknek szolgál kiváló táptalajául, amelyek aztán önálló szárnyra kapva járják be a filmtől függetlenül a világot.
A Mester titulus nem modoroskodó túlzás: mintegy 400 filmzene fűződik Ennio Morricone nevéhez (csak kis hányada western!), többször is jelölték Oscarra, végül egyben honorálták meg mindazt, amit a filmért valaha is tett: 2007-ben életműdíjat kapott. Egyébként nem csak a jelenlegi turnéjának vannak magyar vonatkozásai, Morricone több magyar filmhez is szerzett zenét, így Gyarmathy Lívia: A csalás gyönyöre című alkotásához, illetve a Perlasca című olasz-magyar háborús drámához, míg Koltai Lajos operatőrrel három alkalommal dolgozott együtt a Malena, Az óceánjáró zongorista legendája, illetve az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre Sorstalanság című regényéből készült – Koltai által rendezett – film munkálatai során.
Az életműben kalandozó összeállítás egy filmmel kezdődött az Arénában. Sajnos, nem beszélek olaszul, ígérem, megtanulok, így nem tudom visszaidézni nektek, miről beszélt hosszasan a művész: a kivetítőn ugyan volt feliratozás, de azt csak az első 3 sorban ülők voltak képesek elolvasni. Szépen beszélt olaszul, ennyi legyen elég. Mivel a legolcsóbb jegy – 6 km távolságra a színpadtól – is tízezer forintba kerül, lehet, joggal merült fel az igény, hogy a távolabb ülők is részesülhessenek az élményből, tekintve a folytatást, hiszen a beharangozók szerint is ez az utolsó európai turnéja a 85 esztendős zeneszerző-karmesternek, tehát az utolsó esély látni vezényelni.
(A sánnyadt kamerakép, amit egy-egy blokk után a kivetítőre felkentek, s amely mellkastól felfelé (messziről, hunyorítva) mutatta Morriconét – aki egyébként kivételesen ülve dirigált akut mozgásszervi problémái miatt, s ezért külön elnézést is kértek –, nem igazán hozta közelebb a művészt, a zenészeket, a szólistákat és a kórust, komoly fókuszálási gyakorlat volt az egyébként kiválóan muzsikáló hangyák mozgását követni.)
Morricone zsenije számomra nem csak abban bújik meg, hogy a zenéje tökéletes házasságra lép az adott filmmel, még csak abban sem, hogy a betétdalok önállóan is megállják a helyüket – azt szeretem a témáiban, hogy ő meg a hangszereket szereti. Mivel az ember ritkán hallgatja két órán keresztül szoros egymás utánban a filmzenéit, csak egy ilyen alkalommal jön rá, hogy minden zeneszámban van egy főszereplő, aki az adott műben különleges feladatot kap: hol egy szájharmonika, hol a hárfa, hol egy basszus- vagy szólógitár, majd egy szoprán hang, később kórus, aztán megint valamilyen hangszer – esetleg mindez együtt. Mint egy profi korcsolyázó Szocsiban, Morricone úgy siklik még egy-egy számon belül is a stílusok között, és ahogy hallgatom a zenéit, ebben a mozgalmas és élő muzsikában nem lehet nem filmet, történetet, szereplőket és azok érzéseit látni. Hangjegyekből alkot képet, talán ez a titka, hogy a filmkockákkal közös nyelvet beszélnek a dalok.
Megtiszteltetés, hogy láthattam, ha messziről is, az élő legendát, azt a zeneszerzőt, aki annyit és olyat adott a világ filmművészetének, amennyit és amilyet kevesen. Sokan lehettek így vele, mert a közönség nagy része a koncert végén állva üdvözölte a művészt és a közreműködőket.
Végezetül álljon itt, ha nem is a pontos setlist – hiszen volt, amikor egy filmből több témát is játszottak–, de a megidézett mozik sora az elhangzás sorrendjében, hátha valaki szeretné a Morricone-bakancslistát összerakni:
Volt egyszer egy Amerika
Aki legyőzte Al Caponét
Az óceánjáró zongorista legendája
H2S
A szicíliaiak klánja
Love circle
Come Maddalena
A jó, a rossz és a csúf
Volt egyszer egy vadnyugat
Egy marék dinamit
A profi
Cinema Paradiso
Az algíri csata
Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében
Állítja Pereira
A munkásosztály a mennybe megy
A háború áldozatai
QUEIMADA!
Tatárpuszta
III. Richárd
A misszió
További cikkeink a koncerttel kapcsolatban.
George Clooney is tapsolt Berlinben Ennio Morriconénak
Lesz egyszer egy Morricone-koncert
Szólj hozzá!