Houston, nincs baj: NAZA koncerten jártunk

Mindeközben a szerkesztőség másik fele a szomszédban ámult el azon, hogy a Nagy Hallt teljesen megtöltő közönség mekkora szeretettel – és szövegtudással – veszi körbe Szabó Benedeket és a Galaxisát. Mondjuk, jogosan. A karzatról nézve lenyűgöző volt a közönség lelkesedése, még úgy is, hogy a pont alattunk található szegmens igyekezett túlordítani a zenét. "Szerinted, hányan vannak itt a mi korosztályunkból?" – kérdezte a barátnőm, a rezignált válasz az volt, hogy statisztikailag nem releváns... Így a mögöttünk feltoluló évek miatt a koncert végére kialakult egy játék köztünk, az első pár sor után egymásra néztünk, és mondtuk, ami eszünkbe jut: Kispál, Cseh Tamás, Kontroll Csoport, Európa Kiadó, de leginkább Cseh Tamás. És ezt ne tessenek úgy érteni, hogy koppintás vagy másolás: ennek még a gyanúját is elkerüli a zenekar, egyszerűen van egyfajta törvényszerűség a zenében is: minden generációnak meg kell élnie bizonyos hangulatot, stílust, mondanivalót. Mi, a  statisztikailag nem relevánsok nagyon örültünk annak, hogy van, aki tovább viszi a fenti előadók hagyományait, mert épp olyan szívből lehet teli torokból énekelni, hogy a Bukott angyalok etetése tilos, mint azt, hogy Nem akarok hazamenni... A lelkünk van ezekben a dalokban, és nagyon fontos, hogy minden korosztálynak meglegyen a saját zenekara a saját korának megfelő hangszereléssel, aki elmondja helyettünk és/vagy együtt velünk, hogy Boldoggá akarlak tenni, de nem tudom, hogy kell, pedig te vagy a legjobb.

Vannak olyan koncertek, amikről azért nehéz beszámolót írni, mert tulajdonképpen semmi extra dolog nem történt. A zenészek a színpadon teszik a dolgukat, a közönség meg a maga helyén örvendezik a produkciónak. Ez persze nem azt jelenti, hogy halálos unalomban telt az a bizonyos két óra, de mivel senkit nem rázott meg az áram, a biztonságiak nem verekedtek össze a rajongókkal, nem kellett csípőre tett kézzel védeni az aurámat, és szerencsére nem volt jelentkező a tömegbe hányás bajnokságra sem, így szaftos sztorival nem szolgálhatok.

Mivel a NAZA négy tagja szó szerint nem ma kezdte a szakmát, így a rutin meg az évek alatt szerzett tudás birtokában léptek színpadra. Tavaly már több alkalommal volt szerencsém összefutni velük különböző fesztiválokon, ahol egyelőre nem fő fellépőként foglalkoztatták őket, de nekem úgy tűnik, ezt egy picit még élvezik is. Ha arra gondolunk, hogy a tagok korábbi vagy jelenlegi projektjeire hány ember vesz jegyet, fura lehet a NAZA-val mindent elölről kezdeni.

S ha mindezek után azt gondolnánk, hogy ezek a zenészek már drukk nélkül állnak színpadra, óriásit tévedünk.

Az az igazság, hogy Szűcs Krisztián nekem a Heaven Street Seven indulása óta nagy kedvencem. Egyedi, de mégis mindenki számára érthető dalszövegeit nagyon könnyű befogadni. Ha ehhez hozzáadjuk még azt a mosolymentes bérgyilkos ábrázatot, és a minden tánctudást nélkülöző sajátos mozgáskultúrát, ember legyen a talpán, aki ezt huzamosabb ideig bírja röhögés nélkül. Mező Misi pedig tökéletesen idomul a helyzetekhez, így a két frontember közti beszólógatós részek sem lesznek erőltetettek.

A NAZA dalokkal kapcsolatban nekem első hallásra az ugrott be, mintha a HS7 és a Magna elegye lenne, ami egyáltalán nem rossz, de nem is szokatlan. Az viszont igen, hogy még egy sokat tapasztalt énekesnek is sikerül rossz hangnemben elkezdenie az agyonpróbált nótát. De nem véletlen – árulta el Mező Misi – hogy egy kicsit mind a négyen be voltak rezelve a koncert előtt, szerencsére ez nem volt maradandó állapot.

Az elején még kicsit álmosan induló buliból a végére igazi koncerthangulat kerekedett, és így nehéz volt leengedni a fiúkat a színpadról, de remélem, hogy ezentúl kicsit sűrűbben láthatjuk majd őket klubviszonylatban is.