Jason Derulo, Budapest Park, a női fantázia és egy nyári felhőszakadás

Azt hiszem, abban mind egyetérthetünk, hogy a lírai művek többsége – az ókori epigrammáktól kezdve a reneszánszkori trubadúrénekeken vagy éppen madrigálokon át, egészen a modern popszámokig – a testiségről és a nagy érzelmekről szól. Míg azonban évtizedeken, évszázadokon át bimbózó metaforákon és huncut célzásokon keresztül sejlett fel a sorok mögötti valódi mondanivaló, addig a 2020-as évekre eljutottunk odáig, hogy a szándék kinyilatkoztatása – finoman szólva – már nemigen hagy teret a találgatásnak.

Több szempontból is érdekes és megosztó jelenséggel van dolgunk, hiszen az, hogy ki mennyire tud vele azonosulni, erősen helyzet- és egyénfüggő. Ne ráncold a szemöldököd, kedves olvasóm – mindjárt megérted. Felgyorsult „pixelvilágunkban” úgy tűnik ugyanis, már senkinek nincs ideje verbális „virágcsokrot” küldeni. Lehetne azon vitatkozni, hogy ez most a jó ízlés és a közönségesség harca-e, de szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy megváltoztak az elvárásaink, és az egyenes dolgok felé fordulunk. Jobban mondva fordulnánk, mert amíg a férfiak vígan ordibálnak arról, hogy kit, hogyan, hol és mikor (és akkor itt a fantáziádra bízom, melyik igével fejezd be), addig mi, nők mit csinálunk? Jól megsértődünk; mondván, minket aztán ne tárgyiasítson senki.

Rém egyszerű kirántani a véres kardot, de kérem, hölgyeim, ne hazudjunk magunknak. Köztudomású, hogy a mi fülhallgatóinkban is éppen ugyanúgy duruzsolnak a pikáns dallamok, csak valamiért annyira megtanultunk lesütött szemmel élni, hogy azt hisszük, ez rossz, helytelen, közönséges.

Általánosításért robbant már fel kommentszekció, ízlésen pedig nem vitatéma, így nem azt mondom, hogy ez a pár sor most aztán kivétel nélkül mindenkire ugyanolyan mértékben igaz; csak azt próbálom ecsetelni, hogy nem kell egy sötétbe burkolt budapesti éjszakán Jason Derulónak kacsintgatni a színpadon ahhoz, hogy nyilvánosan is kis szelepet nyissunk a fantáziánknak. Mert amikor egy férfi által nőkről írt szöveget egy női száj dúdol el, az paradox módon önazonos, bátor és sutba dobja a dehumanizálást.

Mi tagadás ugyanis, elég erős dopaminlöketet ad az, amikor a véredben száguld a ritmus és a torkodból akaratlanul sikítás tör fel egy csapat formásra gyúrt félmeztelen pasi látványára a színpadon. Jason ugyanis forró volt, mint a floridai aszfalt, amin gyerekkorában biciklizett, és olyan tudatosan tekerte az ujja köré a közönséget, hogy azt tanítani lehetne.

Igen ám, csak amikor egy ponton kidob magából az őrület, újra levegő zubog a tüdődbe és a szél félrebillenti az esztétium fátylát, akkor felteszed magadnak a kérdést: pontosan miről szól ez az egész? Nyilván tudtuk, hogy egy erősen karakter- és koreográfiadominált este elé nézünk, ahol két órára felhatalmazást kaptunk rá, hogy szemérmetlenül vizuális táplálékban részesítsük önmagunkat, de vajon tud-e, kell-e, érdemes-e egy fellépésnek ennél többről szólnia? Egyértelmű válasszal nem tudok szolgálni, az viszont sejtet valamit, hogy a világot jelentő deszkákon kamaszból családapává érett Derulo kész lezárni egy olyan tizenhét éves ciklust, ami vélhetően inkább a nemleges feleletet erősítette eddig. Ezt majd az idő igazolja, arra viszont, hogy pontosan mi történt egy félresikerült warm-up és egy záróakkordként beadott TikTok-trend között, még szánjunk pár karaktert.

Szemeket a monitorra, keressetek egy kocka csokit és nézzük, mi fért bele egy átlagosnak korántsem mondható szerdába.

Nagy titkot nem árulok el, ha azzal kezdem (vagy inkább folytatom a mondandómat), hogy hosszú évek után végre úgy álltak a csillagok, hogy az elszalasztott debreceni Campus Fesztivál (2025) és Szegedi Ifjúsági Napok (2022) után végre tudtunk randit egyeztetni Jason Joel Desrouleaux-val, alias Jason Derulóval.

Nem mondom, hogy nem húzódott ívbe a szemöldököm, amikor megláttam, kit terveznek a bemelegítő performanszra, de miután az utóbbi időben sok kellemes csalódás ért e téren, nem vontam le előre messzemenő következtetéseket.

Esőkabáttal a táskámban (amit spoiler: végül nem vettem fel) szaladtam át a Fábián Juli tér zebráján (csak szerintem váltanak túl gyorsan az ottani lámpák?), majd miután bemutattam a jegyem és ezredjére is lefrissítettem legalább tíz időjárás-előrejelző appot (amik még mindig nem a nekem tetsző módon ábrázolták a felhőket), eltettem a telefonom és rituálisan kint hagytam a valóságot. A Budapest Park ismerős barátként ölelt körül, így elfoglalva a szokásos (pontosan hány évad vagy koncert után illik már így hivatkozni rá?) helyemet a rendezői jobb körülbelül tizedik sorában, halkan énekelgettem a hangfalakból csordogáló dallamokat, amíg meg nem érkezett Brúnó.

Azt előre bocsátom, hogy pontosan tudom, neki már nem feltétlenül az én generációm (Gen Z) a célcsoportja, és azt is el tudom fogadni, hogy az ő közönsége más koordinátarendszerben ábrázolja az igényeit. Azt azonban már nem, hogy a rendezők szerint okés volt az, amit az A listás külföldi előadónk fellépése előtti órákban művelt. Pontosítva: fel lehetett volna ezt jól építeni (minimális erőfeszítéssel), de sajnos a nem akarásnak nyögés lett a vége, hiszen az messziről ordít egy előadóról, hogy mikor nem komfortos számára egy helyzet.

A kortársak (Kkevin, Manuel, Valmar) közül már mindenki jegyzett legalább egy önálló koncertet a helyszínen, a korábban műsorvezetői szerepben is tetszelgő Pető Brúnónak viszont még nem volt Budapest Parkos bulija. Idei kiemelt fővárosi fellépését a Barba Negrába hirdette meg, ami nem kifejezetten az a színpad, ahol a műfajban hozzá hasonlók gyakran megfordulnak. Éreztem némi sértődöttséget a srácban mind a helyszínen mind a közösségi médiában ez ügyben, amit nagyon nem volt profi  ilyen nyílt flegmasággal és nemtörődömséggel tálalni. Szimplán azért, mert ez ott, abban a szituációban konkrétan senkit nem érdekelt, hiszen egy nála jóval nagyobb név ücsörgött a backstageben. Arról már nem is beszélve, hogy nem kis elismerés egy ilyesfajta felkérés. Nem vár nyilvános hálát senki, de azért pár fotó és egy "tegnapról ennyi" szöveg azért elég fukar.(A Derulo-koncertet nem a Park szervezte.- aszerk.)

Amíg viszont a headliner annyira feltüzelte az embereket, hogy később csak úgy sistergett a bőrünk a nyakunkba zúduló esőtől, addig Brúnó maximum annyit ért el, mint egy közepesen használt mikró egy unalmas hétköznapon: a tányért átmelegítette, az étel viszont hideg maradt. Az Ördög Nórika, a Loca, a Senki nem szól ránk és a Nintendo alatt még meg-megmozdult a lábam (holott ezekben sem volt nagy spiritusz), de amint megérkeztek a vendégek, felsejlett, hogy kikérek a pultnál valami töményet. Az egyetlen visszatartó erő az volt, hogy túlzottan sajnáltam volna a nem kis energiával kitaposott helyemet. Tudniillik, amikor egy fellépő szájából a következő felvezető szöveg hangzik el, már nem sok kultúrára lehet számítani a szó legtágabb értelmében:

„Azt gondolják rólunk sokan, hogy prolik vagyunk. Na most figyeljetek!”

Szó se róla, nem egy énekes tűzte a zászlajára az utóbbi időben a vérmes polgárpukkasztást, és a bevezetésben taglaltakat sem ívelném egy szép büntetővel a kukába, de kontextusában (tudva, kit várunk) nekem nem okozott „wow” élményt, amit hallottam vagy láttam. Jött Kkevinnel (aki hozott némi látszólagos lelkesedést) a Prosecco, majd kiegészülve Németh Vinivel (aki pedig még nagyon nem érett meg ide) megkaptuk a Kik ezek-et és a Rodalinát. Őket Spacc Laci váltotta, letudtuk a „kötelező” Siss-t és az Aha-aha-t, a végére pedig némi vigaszdíjként elhangzott a Bereczki Zolival közös Szexy BB. Mire Brúnó (akinek aznap a headlinerrel közösen lőtt szelfije sikerült a legjobban) 19:25-kor otthagyta az akkorra már közepesen unatkozó közönséget, az eső is rákezdett (először, de nem utoljára).

Meglepetésünkre nem némult el a színpad még legalább egy órára, hanem Sincere Show (Vincent Sincere Coffey) pattant a lemezjátszók mögé, és egy szűk negyvenöt perces DJ-szettel alapozta meg (most már ténylegesen) a hangulatot. Olyan örökzöldek pörögtek, mint az Uptown Funk (Mark Ronson ft. Bruno Mars), a Gimme! Gimme! Gimme! (ABBA), illetve a Houdini (Dua Lipa).

Kicsivel 20 óra után pedig végre kezdetét vette a The Last Dance World Tour budapesti állomása az official tour intróval és a Sexy For Me-vel.

A nagyszabású világkörüli turné vezérfonalát a február 26-án kiadott, azonos című album adta, amellyel Jason Derulo állítólag lezárja eddigi pályafutásának egy szakaszát, és egy teljesen új érába lép. A döntést azzal indokolta, hogy az elmúlt csaknem két évtizedben emberként is sokat változott (könyörgöm, az lett volna a csoda, ha nem így van), és elérkezettnek látta az időt, hogy ez a transzformáció a zenéjében is megjelenjen.

Sokan sokféleképpen próbálkoztak már hasonló újrakezdéssel, ki több, ki kevesebb sikerrel. Egyelőre nem tudni pontosan, milyen mértékű vagy irányú lesz a beharangozott átalakulás, és azt sem lehet biztosan megjósolni, hogyan fogadják majd mindezt a rajongók. Mindenesetre nem valószínű, hogy radikális műfaji pálfordulásról lenne szó – aztán ki tudja… Még az is megtörténhet, hogy Jason hamarosan egy klasszikus zongora mögött találja magát, ami lássuk be, az utóbbi időben mintha az előadói „életközepi válságok” egyik tipikus tünetévé vált volna.

No de térjünk vissza június 10-hez.

A ledfalon pörgő vizuáltól és a dekorációként felhalmozott cserepes növényektől (amelyeket számomra tisztázatlan okokból körülbelül a koncert felénél szépen ki is vittek) nem esett le túlzottan az állam, ám minden ellenérzésemért kárpótolt a tánckar. Bevallom, nem vagyok egy nagy gourmet e téren, de azért Laurent és Larry Nicolas Bourgeois, vagyis a Les Twins híre még hozzám is eljutott. A francia táncos, koreográfus és modell testvérpár nem kisebb nevekkel lépett már fel közösen, mint Beyoncé, Meghan Trainor és természetesen beszámolónk főszereplője, Jason Derulo. Mellettük színesítette a performanszt női oldalról Josie Thompson, Anais Petra, Campbell Crites, Jahaira Myers, Etana Kindred, Laura Pakasaar, Alex Kadi, Sophia Sams és a nagyszerű Georgie Fabienn; az urak részéről pedig a teljesség igénye nélkül Rochka Noel, Dominic Stevens, Valentine Norton, valamint Marquise Williams.

A dinamizmus és a szinkron nagykövetei. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy Jason nem csak a videoklipekben képes lépést tartani velük. A fenomenális koreográfia Jeremy Kenyel Strong munkáját dicsérte.

A repertoárban egymást váltotta a Wiggle, az Acapulco, a Whatcha Say, a Komasava, az elmaradhatatlan Swalla és a Tip Toe, amikor egy ponton feltűnt, hogy a dalok végén nem véletlenszerű fő performerünk részéről a pár másodperces „ajkat harapdáló, ábrándos semmibe révedés”.

Egy pár koncertet már megjártam, de ilyet még nem láttam.

Férfiemberünk már-már dramaturgiai magasságokat verdesve volt hosszú másodpercekig „szép” a számok között, amit nem sokkal később megspékelt azzal, hogy elkezdtük játszani az „ahány százalékkal több pucér testfelületet villantok, ti annyival hangosabban sikítotok” című játékot. Így leírva, tudom, röhejes, de higgyétek el, egyesek egészen hisztérikus állapotba kerültek.

És akkor még nem is sejtettük, hogy az este legemlékezetesebb jelenetét nem Jason Derulo szolgáltatja majd, ugyanis természetanyánk úgy döntött, eljött az ideje annak, hogy egy élményzuhanynak beillő esőtömeget engedjen a nyakunkba. Míg mások esőkabátok és pulóverek után kapdostak, én összenevettem a mellettem álló (szintén nem túlaggódó típusú) lánnyal, és karunkat kitárva, arcunkat az ég felé fordítva énekeltük az It Girl-t. Derulo és a csapata szintén remekül belesimult a helyzetbe, így megszülethetett a 2026. évi „legemlékezetesebb nyári elázásom” emléke, aminek aláfestéseként dübörgött a Complicated, a Ridin' Solo és a Feeling Good.

Jó pillanatok viszont nem születnek kevésbé jók nélkül, ezért most ugorjunk egy pár bekezdéssel korábbra, amikor arról írtam, hogy az én túlfűtött varázsbuborékom egy ponton bizony sajnos kipukkadt.

A Spicy Margarita átdolgozás, a Take You Dancing és a Jalebi alatt még nekem is olyan mozdulatokba lendült bele a csípőm, amibe normál esetben tuti belepirultam volna; aztán jött az egyik személyes kedvencem, a Savage Love, és révületből rémületbe estem.

Történt ugyanis, hogy az egyébként kevesebb mint háromperces muzsikát józan ítélőképességem mérsékelt tudatának pereméről megsaccolva is legalább hat percig nyújtották, majd a végső kijózanító pillanat akkor ért, amikor Jason immáron egyedül állva a rivaldában elkezdte kellemetlenül lassan énekelni a refrént és fokozatosan letépni (!) magáról a trikót. Legyen elég annyi, hogy az anyag makacsul, indokolatlanul hosszú ideig nem szakadt, vagyis a „kevesebb több” elvét követve okosabb lett volna csak szimplán kibújni belőle. Részemről el lett tolva a falig az előadó külsejére épített ív, de egye fene, megbocsátjuk. Vagyis megbocsátottuk volna, ha nem tér vissza a Don't Wanna Go Home-ra nyakig felöltözve. Egyetlen mentsége az úrnak a kettő között eltelt szünetben a táncosok jóvoltából bemutatott különszám, aminél komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy ezeknek a srácoknak nem szóltak az emberi test alapvető biológiai és fiziológiai korlátairól.

Az utolsó harmadban lekerekedett a setlist, érkezett az In My Head, a Love Tonight, a Breathing és még egy utolsó eufórialöketként a Want to Want Me, illetve a Talk Dirty. Na nem mintha ne lett volna miből válogatni az öt darab többszörös platinalemezről.

Június első hetében robbant be a TikTokra a 19-ei premierdátumra kitűzött Chico táncos trendje, ami valósággal letarolta a legnagyobb közösségi platformokat. Ennek tükrében sejteni lehetett, hogy a Budapest Parkban is valamilyen módon fel fognak csendülni a fülbemászó (vigyázat, dallamtapadást előidéző) sorok, azt viszont nem láttuk jönni, hogy ezzel tesznek pontot a közös történetünk végére. Miután ugyanis nagy ováció közepette kaptunk egy kis ízelítőt a számból, legnagyobb csalódottságomra vége is lett a koncertnek. Nem volt sem visszatapsolás, sem konfettifelhőben fuldokló meghajlás.

Na jó, kihagytam egy apró, ám annál fontosabb részletet, aminek ismeretében talán utólag összeállt némileg a kép, de akkor nekem kicsit esetlennek tűnt a lezárás. Ez a tányleg aprócska részlet nem volt más, mint a genetikai lottón telitalálatos pár, Jason Derulo és Jena Frumes ötéves kincse, Jason King. Az aranyfürtös kisfiú a műsor alatt nem egyszer tipegett be egy óriási fülhallgatóval és egy arany mikrofonnal a kezében, hogy aztán a stáb és főleg édesapja ölében lesse meg, mégis miből „vakarta össze” neki a család a Sonic-tematikájú giga születésnapi partiját. Viccet félretéve, bár én nem annyira kedvelem, amikor hírességek kirakatba helyezik a gyerekeiket, szívmelengető volt látni, ahogy Derulo felkapja a kicsit, és közösen integetnek a magyar közönségnek. Ha ez a kapcsolat áll a nagy korszakváltás mögött, egye fene, el tudom fogadni.

A pasinak gyönyörű, meglepő magasságokba fel-felkúszó, szívhez szóló hangja van élőben, így viszont véteknek érzem a rengeteg autotune-t a felvételein. Összességében szerintem remek gálája volt a koncert és maga a turné Jason Derulo eddigi karrierjének.