1988 kora őszén a Human Rights Now! elnevezésű világméretű koncertsorozat óriási szerencsénkre Budapestre, a Népstadionba is beiktatott egy helyszínt (köszönet ezért - is - Hegedűs Lászlónak, a Multimédia Organization akkori igazgatójának, aki néhány éve Fonogram éleműdíjat kapott fantasztikus munkájáért, amit évtizedeken át végzett azért, hogy Budapestre hozzon világsztárokat).
A turné abban az évben nyár végén Párizsban és Londonban indult, majd októberben Buenos Airesben ért véget. Amiért különleges volt ez a majdnem egész napos buli, az egyrészt a fellépők névsora, másrészt pedig az üzenet, amit közvetíteni kívántak – ez azért 1988-ban errefelé még nem volt annyira megszokott.
A fellépőkről később, előbb az üzenetről.
Az ENSZ által 1948. december 10-én elfogadott az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 40 éves évfordulóját hivatott ünnepelni ez az eseménysorozat. A nyilatkozatot annak idején Magyarország is aláírta, de ez nem volt igazán publikus, nehogy véletlenül a kommunizmus időszakában erre hivatkozva próbáljon valaki valamilyen érvényt szerezni a jogainak. Az Illés zenekar ugyan 1971-ben kiadott egy lemezt (azt a bizonyos híres-hírhedt Fehér albumot, amelyen Mensáros László végig elmondja a nyilatkozat pontjait, a zenekar pedig mindegyikhez írt egy számot), ami a szerencsésebbeknek meg is van, ha időben megvették, mert később már nem nagyon lehetett kapni. Talán be nem zúzták, de az biztos, hogy Erdős Péterrel, a hanglemezgyártó akkori urával voltak viták a lemez megjelenthetősége kapcsán. Szóval voltak előzmények, de valójában nem tudtunk túl sokat e nyilatkozat létezéséről. Egy gesztust azért tett a kormány az akkori kommunista esemény kapcsán: a kötelező sorkatonai szolgálat megtagadása miatt bebörtönzött fiatalokat szabadon engedték, mire a koncert elkezdődött.
Voltam olyan szerencsés, hogy 16 évesen a gimnáziumi őszi munkáról elszökve, vidékről Budapestre utazhattam ezért a koncertért, és a délután 6 órakor, szakadó esőben kezdődő, és éjjel fél 2 körül véget érő bulit végigtombolhattam egy 250 (azaz kettőszázötven!) forintért vásárolt jegyért. Ennyibe került az állóhely, az ülőhelyes jegyek 350 forintba kerültek.
A barátaimmal már délután 2-től a Dózsa György úti bejáratnál várakoztunk, 4 körül be is engedtek minket, úgyhogy elég jó helyünk volt elöl. Közben a koncert aprópóját adó Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát osztogatták egy kis füzet formájában az emberek között – mondom: 1988-ban járunk.
A fellépők névsora felemelő volt, közülük többen azóta sem jártak Magyarországon. Kezdésnek minden sztár kijött, és elénekelték a Get up stand up című Bob Marley dalt, megalapozva a hangulatot.
Aztán szépen sorban Youssou N' Dour, Bródy János, a Hobo Blues Band, Tracy Chapman, Peter Gabriel, Sting és Bruce Springsteen adtak elő hosszabb-rövidebb műsort.
A szenegáli Youssou egy remek afrikai félórát tolt, Bródy előadta a Sárga rózsát, Hoboék a Kex-féle Hetedik-et és még néhány ikonikus dalt.
Tracy Chapman egy szál gitárral jött ki a Népstadion színpadára, leültünk és ámulattal hallgattuk a remek saját dalait kristálytisztán éneklő fiatal lányt, aki egyébként ezen a koncertsorozaton alapozta meg világhírnevét.
Majd megjelent Peter Gabriel – akinek egész este gondja volt a mikrofonokkal, az övé valahogy sose akart megszólalni –, és egy háromnegyed-órás élvezettel ajándékozott meg minket. Sting pedig az akkor kijött, talán legnagyobb sikerű (Nothing Like The Sun) lemezéről játszott főként, és több régi The Police-dalt kb egy órában. A Chilében meggyilkolt politikai áldozatok emlékére írt They Dance Alone egyik refrénjét magyarul énekelte.
Majd éjfél előtt kicsivel megjelent az akkor éppen karrierje csúcsán lévő Bruce Springsteen, aki – mintha tudta volna, hogy soha többé nem jön Magyarországra – a Born In the USA-jel berobbanva a színpadra több, mint másfél órát játszott. Az összes nagy slágere elhangzott, Stinggel duettet énekelt (The River) és fergeteges hangulatot csinált.
A koncert végén valahogy nem akartunk hazamenni, pedig még a metrók is jártak, hogy a rengeteg (többek között nem kis számú külföldi) embert elszállíthassák a pályaudvarokra, hogy biztonságosan hazajussanak.
Springsteen és Tracy Chapman azóta sem jártak nálunk, talán Youssou sem. A "Főnök" sokaknak bakancslistás, most ismét virágkorát éli, nagysikerű, teltházas bulikat ad világszerte, pedig jövőre már 70 éves lesz ő is. Eljöhetne még egyszer hozzánk...
Azt mondhatom, hogy életem koncertje volt ez, és bár azóta sok másikra is igyekeztem ráhúzni ezt a jelzőt, valójában ez az igazság. 16 évesen ilyen töményen kapni ekkora világsztárokat igazi élmény volt és kizökkentett az akkori – a rádiókból folyamatosan ömlő – diszkóáradatból. A gondolkodásomat is alapvetően megváltoztatta úgy a zenéről, mint az élet bizonyos dolgairól –főleg azok miatt a számomra egészen furának hangzó deklarációk miatt, amiket abban kis füzetkében olvastam. Aztán a következő évben el is indult valami az országban és az egész régióban, ami alapjaiban rendítette meg az akkor szocialista rendszereket.
Az azóta eltelt 30 évben úton-útfélen zenész- és újságírókörökben is összefutok emberekkel, akik szintén ott voltak, és ők is életük egyik mérföldkövének nevezték ezt a nagyszabású eseményt, amilyenhez hasonló nem volt azóta sem Magyarországon. Nagyon jó érzés ez, megbeszélni az akkori élményeket, ki mire emlékszik és mennyire határozta meg az életét ez az egész. Hiába, élményeket kell gyűjteni az életben és ez a koncert egy ilyen egyszeri és megismételhetetlen élmény. Ami az amerikaiaknak Woodstock, nekünk ez a '88-as buli volt.
Örülök, hogy részese lehettem.
Human Rights Now!. 1988, Hegedűs László, Youssou N' Dour, Bródy János, a Hobo Blues Band, Tracy Chapman, Peter Gabriel, Sting, Bruce Springsteen
Szólj hozzá!