Meg kell mondanom, én a mai napig nem értem mi ez a közfelháborodás a zenekarral szemben. Minden előadónak vannak rajongói és ellendrukkerei, de hogy ezért külön fújoló táborba tömörüljenek, az részemről kimeríti a szánalmas kategóriát. Lehet, hogy a dalaik nincsenek tele világmegváltó szövegekkel vagy túlgondolt zenei alapokkal, de még így is ezerszer élvezhetőbb, mint bármelyik déjé alkotása. Ráadásul élőben is azt a minőséget nyújtják, amit a lemezeken hallunk. Mindemellett még szerethető figurák is. Akinek ez nem elegendő, keressen más szórakozási lehetőséget.
Két éve a küzdőtérről néztem a bulit, idén viszont az Aréna jóvoltából (külön köszönet) a Sky Bar kényelmeit élvezve örömködhettem a magaslatból. Igaz, én magam jobban szeretek a színpad közelében tobzódni, testközelből megtapasztalni az élményt, viszont innen gyönyörű kilátás nyílik a komplett Aréna területre, és az idén kivételesen jól sikerült fényjáték is sokkal látványosabb volt odafentről.
A 2009 óta létező, és előzenekarként felvonuló Monster Truck csapatról mindaddig a pillanatig semmilyen információval nem rendelkeztem, és be kell vallanom, élőben sem keltették fel az érdeklődésem, de nekem úgy tűnt, ezzel nem vagyok egyedül. A kicsit blues-os, kicsit mocskos rockos zenét játszó szintén kanadai banda a tipikus hosszú haj-bajusz-szakáll kombóval erősít az imidzsre, no meg a közönség arcába való gitárszaggatással, ami egy rockzenekarnál már alapkövetelménynek számít. Nem állítanám, hogy hallgathatatlan, amit csinálnak, de a rajongói státuszom esetükben szívesen odaadom egyéb érdeklődőnek.
Röpke félórás átszerelés után a jócskán előre tolt színpadra lazán besétáltak a Nickelback-tagok, ami egy sztárcsapatnál manapság már ritkaság számba megy. A színpad két végét egy-egy keskeny kifutóval hosszabbították meg, illetve a jobb és baloldalon néhány szerencsés rajongó is helyet kapott, akik tényleg testközelből, és némileg a kulisszák mögé lesve élvezhette a bulit. Ami nekem kifejezetten tetszett, az a 3 kivetítőn futó változatos és érdekes beállításból felvett élőkép, valamint az igencsak látványos, és tulajdonképpen halálosan egyszerű felépítésű fényjáték, ami tökéletes kiegészítője volt az egyébként sem unalmas koncertnek. Azt, hogy a fiúk egészen közvetlenül viselkednek, eddig is tudtuk, és úgy tűnt, jó hangulatban érkeztek hozzánk, de én még életemben nem láttam ennyi pengetőt és dobverőt osztogatni, mint amit ők kiszórtak péntek este.
A repertoárból természetesen nem hiányoztak a gigaslágerek, de tekintettel arra, hogy összesen 8 nagylemezzel büszkélkednek, érthetően volt olyan általam is kedvelt dal, ami jelen esetben kimaradt a szórásból. A legnagyobb meglepetés mégis az volt, amikor a visszataps után a gitáros, Ryan Peake a Foo Fighters Everlong című klasszikusát adta elő. Nem nagyon értem hogyan és miért került be ez a feldolgozás a repertoárba, de egyáltalán nem volt zavaró, vagy életidegen. Végül is majd két órányi játékidőbe belefér egy kis kilengés.
Ha hasonlítgatnom kéne, ez a buli nekem jobban bejött, mint a két évvel ezelőtti, bár slágerekből ott sem volt hiány. Mégis valahogy emberközelibbnek tűnt az idei koncepció, ami bennem tovább erősítette a zenekar iránti rajongást. Ha hinni lehet a bandatagok ígéretének, akkor jövőre ismét lehet szervezkedni kedvelő és nem kedvelő oldalról egyaránt…
Fotó: Live Nation
Szólj hozzá!