Csak a színtiszta igazat-alapon bevallom, én eddig a pontig azt sem tudtam, hogy Robert Davi rendszeresen énekel. Színészi körökben nem vagyok annyira jártas, mint a zenei pályán, filmbuzinak sem szólíthatnának, mert nem rohanok a moziba, hogy minden premieren ott legyek... Persze nekem is megvannak a kedvenc mozgóképes alkotásaim, a benne szereplő színészekkel együtt, azonban igazi rajongója egyiküknek sem lettem az évek során.
Robert Davi igencsak jellegzetes arcszerkezettel van megáldva, így a fotók alapján rögtön sikerül beazonosítanom, viszont ha egy nevet is kellett volna párosítani hozzá, azt hiszem, komoly bajban lettem volna. Elnézve azon filmek hosszú listáját, amelyekben valaha megfordult, egyértelmű kedvencem a sikamlós jelenetekkel tűzdelt, és Kyle MacLachlan felejthetetlen medencés aktusa miatt elhíresült Showgirls, ahol Davi a látszólag kőkemény, azonban belül vajszívű sztriptízbár tulajdonosként véste bele magát örökre emlékezetembe. Fiatalabbaknak mondanám, hogy A feláldozhatók 3. részében is látható, ami tavaly került a mozizók szeme elé. Ebből már gondolhatjátok, hogy nem egy újabb tini sztárról beszélek. Az úriember júniusban tölti 62. életévét, ami annyit jelent, hogy korban is megérett egy Frank Sinatra-estre.
A bemelegítő ember szerepe ezúttal Gájer Bálintnak jutott, ami tekintettel az ő munkásságára, nem okozott különösebb meglepetést. Kedvelem az úriembert, jártam már pár koncertjén, írtam is róla, és az akkor megfogalmazott véleményem azóta is tartom. Zseniális összhangban van a dalaival, a ritmussal, a zenekarával, a közönségével és persze önmagával is, ami által egy szép kerek egésszé válik a produkció története. Nem véletlenül ragadt rá a „swing hercege” elnevezés, amit véleményem szerint bőven ki is érdemelt. Bár ez alkalommal csupán röpke 30-40 percig élvezhettük a sármos herceg igézően búgó hangját, de ahhoz mindenképpen megfelelő választásnak bizonyult, hogy a nem éppen tinédzserekből álló közönséget felrázza a kora esti kábulatból.
Erre szükségünk is volt, mert a lefelezett Arénában ezúttal csendesülősre vették a figurát. Az sűrűbb koncerteken agyontaposott küzdőtéren most békésen egymásba kapaszkodva sorakoztak az amúgy nem túl kényelmes székek. A szerintem kissé túlárazott ülőhelyek közt bőven akadt üresedés, így az „első felvonás” utáni szünetben erős vándorlásnak lehettünk szemtanúi, illetve némi gondolkodás után elkövetői is egyben.
Halálom a koncertek közti átállás, gyűlölöm a tétlen várakozást, ezért nagy örömmel nyugtáztam, hogy a beígért 10 percnyi szusszanás után bele is vágtunk a főműsorba. Mr. Davi az alapkoncepció szerint már a színpad háta mögött elkezdett volna énekelni, és ő a maga részéről abszolválta is a melót, viszont technikailag egy kicsit kuszára sikeredett a nagy belépő, ugyanis a művész úr mikrofonján a hangerő nem ütötte meg a kellő szintet, viszont a zenekari aláfestésben kéretlenül is megjelent a monoton búgó hang. Mindezt csak Mr. Davi színrelépését követő néhány perc elmúltával sikerült helyreállítani, viszont eltekintve ettől az apró bakitól, a koncerthangzással innentől már nem volt probléma.
A színész első ránézésére olyan volt, mint egy tipikus hálivúdi nagymenő, ámde korosodó szupersztár. Menő öltöny, belőtt séró, büszke testtartás, erős gesztikuláció, néha egy-egy lenéző pillantás, és persze az elmaradhatatlan óriás pecsétgyűrű, szigorúan kisujjra tuszkolva. Időnként az általa is sokat emlegetett Keresztapa című film jutott róla eszembe. Igazából nem nagyon tudtam eldönteni, hogy melyik csoportba soroljam, mert az egyik pillanatban egy pökhendi felfuvalkodott sztárnak tűnt, a másik pillanatban viszont egy haver a szomszédból, akivel együtt elevenítjük fel a régi szép emlékeket. Az utóbbi változat azért jutott eszembe, mert volt olyan kedves és közvetlen, hogy két dal erejéig lazán besétált a békésen üldögélő közönséghez, akik hirtelen felébredve az éberkómából azonnal a náluk is okosabb telefonjaikat nyomkodva vakuzták telibe egy méterről a szerencsétlent.
Hiába, magyar ember szerint a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. (Azt csak zárójelben tenném hozzá, hogy a menedzsment egyébként szigorú szabályokhoz kötötte a hivatalos fotózást, és nyomatékosan megkértek minket, hogy az első három dal után üljünk le a hátsónkra, és ne merjünk több képet készíteni, se közelről, se távolról.) Mr. Davi a kedves fogadtatást azzal hálálta meg, hogy – bár abszolút nem szándékosan -, de időnként az énekhangon kívül némi nyálpermet is elhagyta a száját, meglocsolva ezzel a hozzá legközelebb ülő egyéneket. Nem vagyok gonosz (pedig de), viszont azt sajnálom igazán, hogy nem azokat érte el, akik fittyet hánytak a kérésre. És ha már a közönség kulturálatlan viselkedésénél tartunk…
Magyarázza már meg nekem valaki – bár úgysem fogom megérteni soha -, hogy miért nem vagyunk képesek az általunk kifizetett produkció résztvevőit megtisztelni legalább annyival, hogy nem mászunk át az egész nézőtéren – és persze szigorúan a színpad előtt, hogy mindenki jól lássa -, mielőtt befejeződne a koncert. Amíg több ezer ember álldogál a tömegben, nem olyan feltűnő a dolog, de egy csendesülős változatnál ugyanolyan aljas húzás az énekes szeme láttára, viszont rá nem nézve feltűnően távozni a helyszínről, mintha egy színházi darab alatt tennénk ugyanezt. Mindenki tudta mire számíthat, ez nem egy rockkoncert, és nem is goa party volt, andalgós, érzelmes dalok, feltűnési viszketegségtől mentes előadó – és egy profi zenekar kísérőként. Tisztelettel kérném a random jegyvásárlókat, olvassák el a műsor előzetesét, mert így valószínűleg nem fogják elunni magukat az első 5 perc után, és talán nekünk sem kell majd szégyenkeznünk helyettük, amikor a meghívott előadó a szemünkbe néz! Köszönöm a figyelmet!
A szolgálati közlemény után térjünk vissza eredeti témánkhoz. Robert Davi jól énekel. De tényleg! Magam se gondoltam volna, de meggyőzően „utánozta” Frank Sinatra egyébként utánozhatatlan stílusát, és néhol hangját is. Enyhe képzavar, de haladjunk tovább. Ha csak a koncert zenei részét nézem, nemigen tudnék belekötni. Meg nem is akarnék. Tökéletesen hozta a stílust mind előadásban, mind hangban; élvezet volt a fülnek. Viszont a dalok közti átkötések nekem egy picikét túl hosszúnak bizonyultak. Kedves gesztus volt, hogy minden szerzemény előtt elmesélt egy régi emléket, amihez mindig kapcsolódott legalább egy híres művész, akivel természetesen igaz barátok voltak, de a sokadik ilyen kis történetmesélés közben azon kaptam magam, hogy már egyáltalán nem arra figyelek, amit mond, hanem csak bámulok a színpad felé mereven, és gondolatban próbálom összeállítani a heti menetrendem. Általában akkor eszméltem fel, amikor elhangzott az „én kedves barátom” kifejezés, így a történetekből nekem ennyi maradt meg. Pedig az elején még élvezettel hallgattam a kellő humorral átitatott emlékeit, de a kevesebb néha több alapon én egy picit visszafogtam volna a gyeplőt.
Mindezek ellenére nem volt egy rossz buli, csak kicsit sok volt a körítés. Meg a barátok…
Szólj hozzá!