Pedig a csillivilli jelenségét már akkor sem tudtam teljesen helyrepakolni magamban, meg azóta sem, tegnap sem, de hát ilyen a rock and roll szakma.
Azt hiszem, eddig csak a Queenről írtam azt, hogy nem ismertem soha embert, akinek a legkedvencebb zenekara lett volna, de olyat sem, aki ne szerette volna őket. Így vagyok Rod Stewarttal is. Egyik vagy másik slágerét a tömkelegből egészen biztosan mindenki ismeri, korosztálytól függetlenül. Ha címről nem is, hallva biztosan.
A meggyőződésemtől függetlenül meglepett a tömeg és a teltház tegnap este az MVM Dome-ban. Pedig elég lett volna önmagamból és a fenti elméletemből kiindulnom. Meg a zenész hetvenkilenc év alatt elért sikereiből.
Egy világsztár best of-ját előadni két órában kihívás: a világsztár korára és abból adódó, egyébként egyáltalán nem lerongyolt, csak módosult képességeire szabva mindent, tempót, hangnemet, dramaturgiát, de úgy, hogy senkinek se legyen olyan érzése, másodlagos frissességű a show, mintegy végkiárusítási akcióban kap szórakozást.
A csarnok teltsége és a turné állomásainak a száma, a helyszínei egyfajta megelőlegezett garanciát jelentettek a minőségre. Vagy legalábbis megerősítették a reményt, hogy nem lesz csalódás.
Én pedig megelőlegezem a végeredmény: egyáltalán és kicsit sem volt az!
Rod Stewart egy híján nyolcvan éves. Lehet, jótékony a távolság meg a színpadi fények, de a nyolcvan év nem látszik sem a külsején, sem a mozgásán. Jó, persze, huszon-harmincnak sem gondolhatja senki, de simán belakta a színpadot. Annyi könnyítéssel, hogy nem volt kifutója. S nem mondom, hogy kirobbanó energiákkal száguldozta végig a két órás koncert több mint húsz dalát, de nem csak ácsorgott a zenészei között. Szóval ilyen szempontból teljesen rendben volt a pasas, szeretnék eggyel nyolcvan előtt ilyen kondiban lenni és így kinézni.
A jellegzetes hang is rendben volt. Oké, megesett, hogy nem már nem jött az ki, amit az ember évtizedek alatt megszokott, de azért adjunk esélyt az életnek: évtizedek alatt változik az ember. A hangja is. Meg persze más egy stúdiólemez, de még egy kevert koncertfelvétel is, mint egy élő show. A dalok nem szolgai módon szóltak, ahogy egyszer lemezre vették, élre vasalva, sehogyan máshogy. Volt, amelyik teljes frissítésen esett át, volt, amelyik tempóváltáson, s volt, amelyikhez egyáltalán nem nyúltak, csak hozzáidomították a jelen zenekarhoz.
A színpadkép érdekes volt. Egyfelől maga a színpad és a hátsó felén, a majd teljes szélességben épített dobogó (dob, zongora, ütőhangszerek itt voltak) hófehér volt. S nem is volt rajta semmi más. A látványt másodsorban a zenészek, táncosok mozgása biztosította. Simán belakták a színpadot. Elsősorban pedig a kivetítés. Ami néha meglepett. Mert egyfelől, ahogyan egy ekkora világsztártól várható, vérprofi volt. Másfelől néha izléstelenül giccses volt, lila szamárkórós virágok, mintha egy virágfejet kivágták volna egy vacak képeslapból, túltolták rajta a színegyensúlyt és a kontrasztot, lemásolgatták, el-elforgatták, nagyították, kicsinyítették majd felhintették háttérnek, hogy „jóleszaz!”. Egyébként meg mindenféle szempontból teljesen rendben volt a vetítés. De tökéletesen.
Sir Rod soha nem volt az öltözködés mestere. Vagy mindig ugyanarra a srófra járt a stylistjai agya. Világkarrierje során mindig is hajlamos volt némileg túl csillogósra venni a figurát: flitter, szerpentin, elképesztő színek. De megesett, hogy csak a színei voltak meghökkentők: megvan a tűzpiros öltöny a Baby Jean idejéből? Van, ami nem változik, csak valamelyest módosul.
A zenekar? Dob, gitár, basszusgitár, billentyű, ütőhangszerek, szaxofon és sokszor-sokszor hegedűk. Egyszer hárfa is. És három remek hangú vokalista, akik méltán kaptak Stewart nélküli szólószerepet is, amivel egyébként feledtetni tudták, hogy nem miattuk vagyunk a Dome-ban. De nem csupán három, hanem volt, hogy összesen hat hölgy tevékenykedett a színpadon. A vokalistákon felüli három hangszeren játszott. Mikor min, de leginkább hegedűn, amikor skótosabbra vették a hangzást.
A hangszerelésben egyáltalán nem ragaszkodtak szolgai módon az eredeti (ugyan a rockzenében mi az eredeti? egyszer talán Tátrai Tibusz mondta, hogy a lemezfelvétel a dalok egy adott pillanatát adják vissza, semmiképpen sem a végeredményt, mert olyanja egy rockdalnak nincsen) felvételek hangzásához, hangszereléséhez. Így kaphatott például ha nem virtuóz, de remekül hangzó dobszóló lezárást a személyes kedvenc Young Turks.
Apropó virtuozitás: Rod Stewart zenéje soha nem a virtuozitásról szólt, hanem a hangulatról, az érzésekről, a buliról, a táncról, a ritmusról. Ami nem zárja ki ugyan a virtuozitást, de nem is teszi nélkülözhetetlenné. A tegnapi koncert zenészei (próbáltam keresgélni, kik is voltak ők, de nem vagyok ebben túl kitartó, nálunk valószínűleg úgysem túlságosan ismert nevek, és bocsánat, ha tévedek) jó zenészek. Akik alkalomadtán kaptak némi teret és időt a szólózásra. Ami rendre rendben volt. Csak túl nagyot nem szólt egyik sem. Olyan kis, oké, rendben van, akkor most mutass valami igazit, jémárvégeis-szólók voltak.
A sajtóban már megjelent hírek és rövid videók tudtul adták, hogy Rod Stewart a jelenlegi koncertturnéján kiáll a háború, a szenvedés, a pusztulás ellen. A jelen esetben ez konkrétan azt jelenti, hogy ukrán zászlónak öltözik, sárga ing, kék öltöny, és a Rhythm of My Heart című dal éneklése közben háborúellenes vetítés zajlik a háta mögött. Jobbára ukrajnai képekkel, videókkal. Majd a szám végén megjelenik Zelenszkij (fotója) is. Az előző turnéállomásokon több felvétel is bejárta erről a jelentről a sajtót. Tegnap bizonyságát adtam annak, hogy a lusta újságírót hamarabb utoléri az igazság mint a sánta érvelése: amikor zászlónak öltözve bejött, elő kellett volna kapnom a telefonomat, hogy megörökítsem a magyar közönség Zelenszkij-reakcióját, egyszerűen elfelejtettem, hogy ezt kellene tennem az autentikus tájékoztatás végett: de jelentem, az MVM Dome-ban is fütyültek.
Volt egy kedves poén a koncert legeslegvégén. Lement a ráadás két száma, mi más, mint a Do You Think I Am Sexy? és a Sailing. Ováció, függöny ismét le, ováció tart, függöny föl: a zenészek szanaszét, mozdulatlanul hevernek a színpadon. Közönség kicsit csendesül, felfogja amit lát, függöny le, sötét, gépzene. Közönség kivonul.
Szerintem piszok jó volt az egész.
Belelapozgattam a tokiói és a berlini koncert teljes anyagába. Jelentős eltérések voltak a setlistben. Ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem monoton, gépies a turné. Viszont a hangzás, a látvány klasszul visszajön, ha kíváncsi lennél rá.
S végül itt a budapesti koncert dalrendje.
Jó pihenést a következő huszonvalahány koncert után, 2025-ben, Sir Roderick David Stewart! Viszlát (ami már valószínűleg nem lesz), köszönjük a halakat, a dalokat! És előre is boldog 80-at!
Rod Stewart, MVM Dome
Szólj hozzá!