Hol is kezdjem? Talán elöljáróban annyit, hogy a OneRepublic a „mindenképpenelkelljutnomegykoncertjükre” kategóriám előkelő helyezettje volt már hosszú évek óta, mivel én – sokakkal ellentétben – nem a 2013-as Native albumon szereplő Counting Stars című gigasláger révén kedveltem meg a csapatot. Persze, nagyon erős túlzás lenne azt állítani, hogy fanatikusan követem minden lépésüket, de ez egyetlen általam kedvelt előadóra vagy zenekarra nézve sem igaz. Lehet, hogy sok hölgynek szentségtörés lesz, amit mondok, de bármennyire is cuki, és persze mai fiatal leányzó szemével nézve irtó dögös pasi a frontember Ryan Tedder, sosem rendszereztem az „álmaim férfiúja” kategóriámba. Már csak azért sem, mert ilyen kategória nem is létezik a fejemben. A zene szeretete viszont születésem óta kíséri utam, és mivel nagyjából mindenevő vagyok, cseppet sem tud zavarni, ha nem egy rendkívül mélyenszántó gondolatokkal tűzdelt dalokból álló koncerten kell örömködve tombolni.
Bőven elég egy karizmatikus fontember, néhány zseniális játszópajtással kiegészülve, akik élőben is ugyanolyan szinten vibrálnak, mint a stúdiófelvételeken, no és persze a legfontosabb az a pár hangjegy, amit úgy sikerült egymás mögé rakni a kottán, hogy annak végeredményeként megszületett a mindent vivő sláger. A OneRepublic esetében kétségtelenül Ryan az egy, aki mindent visz, a többiek szerényen a háttérben muzsikálgatnak, ami tekintve, hogy hosszú évek óta együtt dolgoznak, nekem egy cseppet fura. Persze értem én a koncepciót, a tinilányoknak kell egy bálvány, akiért rajonghatnak, de ha már egy komplett csapatról beszélünk, akkor jogos elvárás lehet nézői szemszögből az egyenlő bánásmód. De erre még majd visszatérek.
Be kell vallanom, én nem készültem a koncertre. Tudom, hogy a két év alatt rengeteg bulit lenyomtak a fiúk, és így némi keresgélés után simán összerakhattam volna az egész műsort youtube-on, de az a helyzet, hogy én szeretem, ha meglepnek a hozzánk érkező sztárvendégek. Ennek jegyében még a dallistát sem voltam hajlandó előre megtekinteni, nehogy véletlenül memorizáljam a sorrendet. Éppen ezért arról se volt fogalmam, hogy ki/kik lesznek a bemelegítők.
A The Makemakes egy osztrák pop-rock trió, akik egyébként az idei Eurovíziós dalfesztiválon képviselték hazájukat. Végül a döntőt nulla ponttal az uccsó helyen zárták, ennek ellenére nem mondanám, hogy hallgathatatlan zenét játszanak. Bemelegítésnek tökéletes volt, bár igaz, hogy nem sokat láttunk belőlük, mert addigra a tombolda nem VIP részén is szépen összegyűltek már népek, és persze kivetítésről ebben az esetben szó sem lehetett. Mondjuk nagyon nem is volt mit nézni, mert igazából a minimál dizájn jegyében, egyetlen molinó lógott a fejük felett, rajta a saját címerrel, oszt kész. Látványnak egy kicsit gyengus volt, de hát nem is ez volt a lényeg. Ami viszont még a fényévnyi távolságból is szembetűnt, az a három úriember elhelyezkedése az óriási színpadon. Nem tudom kinek az ötlete volt, mindenesetre nekem mosolyt csalt az arcomra a két sarok, plusz közép megoldás. Átértékeltem az egy köpésnyi távolságról alkotott véleményem, ami méterben kifejezve – némi jóindulattal – max. az ötöt veri. Ennyit a kompozícióról. Sebaj, legalább az átállási szünet ennyivel rövidül. Gondoltam én naivan…
A szünetben felgyúlt lámpák fényében körbetekintettem az Arénában, lecsekkolva mi a helyzet jegyeladás fronton. Nagy örömmel nyugtáztam, hogy alig maradt üres szék, és az álldogálók is megtöltötték a küzdőteret. Imádom, ha az Aréna megtelik! Ilyenkor mindig van egy különösen jó atmoszférája a légkörnek, ami a koncertek hangulatát is nagyban befolyásolja. Az egyetlen szívfájdalmam a „kiemelt állójegy” téma. Sosem értettem egyet ezzel a szeparálással, bár tisztában vagyok a mögöttes anyagi érdekekkel, és, ugyi, a pénz nagy úr. Viszont ha már ilyen szép számban összegyűltünk, plusz a kinti hőmérséklet is meghaladta a számomra kedvező 20 celsius fokot, szívesen vettem volna, ha max fokozatra állítják az Aréna hűtési rendszerét. Sajnos a küzdőtéri tömegben elég magas volt a hőkibocsátás ahhoz, hogy egy óriási szaunában érezzük magunkat. Ezen a helyzeten aztán később csak rontott az állandó ugrálás, de még jó, hogy sok éve edződöm a Sziget Nagyszínpada előtti heringeskedésben.
Sajna a pontban 9 órai kezdést nem sikerült tartani, viszont az antré igencsak hatásosnak bizonyult. A fehér függöny mögött megjelenő árnyalakok egy jól időzített pillanatban előbukkantak, és innentől fogva gyakorlatilag elszabadultak a gátlások. Beindult a sikitófrász, kezek és kamerás telefonok a magasban, Ryan pedig élvezettel tekintett körbe a lelátókon. Dallistával senkit nem fárasztok, keressetek rá a neten, legyen elég annyi, hogy minden jelentős sláger elhangzott, ami a 3 stúdióalbum során a világ kedvencévé vált. Igazából nem is ez volt a lényege a dolognak.
Azt már csak úgy, mellékesen tenném hozzá, hogy Ryan valóban profi módon énekel plusz zongorázik, és az üvegrepesztő magas C is a helyén volt, nem kellett kisegítő vokálosokkal bajlódnia. No, de azok az apró gesztusok, amiket beépítettek a műsorba, az dobta meg igazán a hangulatot. Már szinte alapkövetelmény, hogy a „szia” és a „köszönöm” szavak elhangozzanak egy külföldi világsztár szájából, ha már erre jár, s egyre többen használják a magyar zászlót is kedveskedésként, viszont az különösen szívmelengető momentuma volt az estének, amikor a háttérkivetítőn gyönyörű fővárosunk híresebb látványosságai jelentek meg, miközben a fiúk tették a dolgukat a színpadon. Nem volt sok idejük nálunk időzni, hisz a turné szoros időbeosztásban működik, így valóban megbecsülendő, hogy legalább egy rövid sétát tettek a városban, amit meg is örökítettek, és amiből aztán a koncert közben mi is kaphattunk részleteket. A hab a tortán az ifjú tehetség, George Ezra Budapest című világslágerének OneRepublic-os feldolgozása volt, ami egyébként a frontember kedvenc nótája is egyben.
Igaz, nem csupán a mi kedvünkért került be a repertoárba, a koncert szoros részét képezi, de jelen esetben komoly lincselés járt volna azért, ha ez kimarad a műsorból. Természetesen nem maradhatott ki a közönségben való mászkálás sem, ami számunkra annyiban volt érdekes, hogy jó ideig fel sem tűnt, hogy Ryan nem a színpadon énekel, hanem felkocogva a VIP szektor alatti részhez, külön szórakoztatta az ott helyet foglaló nagyérdeműt. Ugyanígy maradtunk le a végjátéknál az össznépi dobszólóról, amit csak másnap fedeztem fel a saját és/vagy mások videós megörökítései kapcsán. Van az a koncertállapot, amikor az ember lánya már nem is a színpadi történéseket figyeli…;)
Amiről még mindenféleképpen muszáj megemlékeznem, az a bizonyos videó, amelyben a koncert utolsó pillanatit követhetjük nyomon a színpadról nézve. A sztori röviden annyi, hogy minden egyes helyszínen kiszemelnek egy szerencsés hölgyet (nem is értem, miért nem fiút), akinek a kezébe nyomnak egy tabletet, mondván, ő lesz a kamera(wo)man, akinek követnie kell a fiúk minden mozdulatát a színpadon, ráadásul mindezt élő egyenesben fellövik a világhálóra is. Az ötlet tetszetős, és hála Orsolyának, a szerencsés hölgynek, a kivitelezés profin sikerült – szemmel láthatóan a fiúk szerint is jó munka volt. Aki esetleg lemaradt volna, annak íme a vágatlan verzió:
Ugyanez saját szemszögből, remegő kamerával és kellő vinnyogással fűszerezve:
Összegzésképp annyit tudnék mondani: köszönjük, hogy országunkat választották! És ha az ígéreteiknek hitelt adhatunk, akkor reményeink szerint nem kell hosszú éveket várni a következő találkozásig. Ámen.
Szólj hozzá!