A bejutás a Dürer Kertbe érdekes, már egy múlt heti düreres koncertnél is tapasztaltam, hogy akinek jegye van, annak is kell negyed órát várakoznia a bejárat előtt, akkor is, ha 6-tól van beengedés, és 7-re ér oda. Sokan pedig időben érkeztek, mert ki is írták, hogy menjünk hamar. Ennek ellenére kint hosszú sorok voltak még 7-kor is.
Elsőként a Creeper lépett színpadra. A zenéjük, a külsejük és a frontember mozgásvilága is összességében engem leginkább a Helena-korszakos My Chemical Romance-re emlékeztetett, de volt bennük egy kevés Green Day és egy kis korai AFI is. A dallamos punk-rockot játszó banda láthatóan nagyon jól érezte magát, és szuperül felpörgették a közönséget, bár több ember érezhetően ismerte az együttest, és énekelték velük együtt a dalokat. Szóval volt egy réteg, akik húzták magukkal a többieket is. Rendkívül jó hangulatú koncert volt, máskor is szívesen megnézném őket.
Utánuk kb. 15-20 perces átszerelést követően következett a caiforniai letlive. A post-hardcore banda koncertje alatt olyan érzésem volt, mintha ők lennének az est headlinerei. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy még fellép a PTV, ugyanis olyan hatalmas energiával és lendülettel toltak le minden számot, mintha ez lenne életük utolsó koncertje. Az énekes Jason Aalon Butler a színpadi produkciója alapján minimum kilométerhiányban szenved, de inkább úgy tűnt, mintha annyi energia lenne benne, amit a világon semmivel nem tud levezetni. Folyamatosan crowdsurf-ölt, felmászott hangfalakra, bement a közönségbe tombolni, végig kényszeresen húzogatta a pólóját, amíg el nem szakadt az egész, és egész koncert alatt egyetlen pillanatra sem állt egyhelyben. (Az amerikai elnökválasztás is szóba került, bár csak néhány mondat erejéig. Jason azt mondta, hogy “a modern történelem egyik legsötétebb napja virradt ránk, és nehéz idők következnek, így össze kell fognunk”, majd a következő dalt a “fuck Donald Trump” skandálással indította.)
Az biztos, hogy nem volt unalmas, a közönség imádta, látszott rajtuk, hogy nem először csinálják. Profik voltak, pontosan tudták, hogy mivel fogják meg a közönséget, így nem az történt, hogy mindenki várta, hogy menjenek le az előzenekarok, és következzen a főfellépő, hanem az egész este az első pillanatától kezdve élvezhető volt.
Mindkét előzenekar nagyon jó bulit csinált, szerintem mindkettő simán megtöltene önmagában is egy Dürer Kertet.
Amikor az átszerelést követően a színpad sötétbe borult, és beindultak a füstgépek, mindenki torkaszakadtából sikított, olyan volt, mintha egy gimis bulin lennék – a korosztály lényegében megfelelt ennek. Nem túlzok, hogyha legalább 10 olyan 14 körüli tinit láttam, aki a szüleivel jött. Beálltak a tömeg közepére, és amikor a gyerek bement pogózni, addig apuka sört kortyolgatva videózott... Rettentő jófejek szerintem, hogy ezt megtették.
Amikor végre megjelent a színpadon a Pierce the Veil, a közönség már igencsak fel volt pörögve, már a legelső dalnál beindult a buli, egy percig sem volt megállás. Játszottak régebbi és újabb számokat is, bár mivel az új Misadventures című album már májusban megjelent, (és egyébként rendkívül jó fogadtatása volt), a közönségnek ez sem volt igazán új, ugyanúgy üvöltötte mindenki a dalszövegeket, és örült az új számoknak is, mint a régieknek.
Olyan dalok hangzottak el, amik kimondottan közönségkedvencek, és még az is hallhatta őket, aki nem feltétlenül a legnagyobb rajongójuk, ilyenek például a Caraphernelia, a Bulletproof Love, a Kissing in Cars, a Circles, vagy a King For A Day, utóbbi kettő a visszataps után a búcsúzó dalok voltak.
Az alapító énekes, Vic Fuentes folyamatosan kommunikált velünk, minden szám után elmondta, hogy fantasztikus a közönség és óriási élmény neki itt játszani. (Az egyik dal elején felhívott egy lányt a színpadra, akinek féltérdre ereszkedve énekelt el egy versszakot a dalból, ez is tök aranyos pillanat volt.)
A közönség rettentően jó hangulatban bulizott, minden dal után szűnni nem akaró tapssal és folyamatos skandálással fejezte ki, hogy rendkívül élvezi az egész koncertet, plusz füstgépek, konfetti- és szerpentineső. Rendkívül jó választás volt erre a turnéra ez a három banda így együtt, ugyanis stílusban is közel állnak egymáshoz, és az előzenekarok is olyan remek koncertet adtak, hogy inkább éreztem őket vendégzenekarnak, mint csupán a PTV “felvezetőjének”.
Vic úgy búcsúzott tőlünk, hogy elképesztő volt nekünk játszani, és reméli, hogy minél hamarabb visszatérhet Magyarországra, hogy újra játszhasson nekünk.
Mi is reméljük!
Szólj hozzá!