Bárki bármit mond, az EDDA egy kultikus zenekar. Még akkor is, ha az új album, a Sólyom népe anyagával már én sem tudok úgy azonosulni, mint a régi nagy slágerekkel. De a sláger, az kérem még akkor is sláger marad, ha időközben a földönkívüliek megszállják a mi zajos kis világunkat.
Komolyra fordítva és félretéve frontemberünk minden olyan megnyilvánulását, amivel nehéz egyetérteni (vagy egyáltalán megérteni), Pataky Attila nélkül nincs EDDA, és EDDA nélkül nincs Pataky Attila. Ezt a magasröptű megállapításom a mai napig tartom. Egységben az erő- elv alapján működnek már jó néhány éve, és ez tökéletesen látszik a színpadi produkcióikon is. Rég jártam már EDDA-bulin, így mindenképpen jó alkalom volt arra, hogy leteszteljem saját magam és a körülöttem lévőket is, mennyire van létjogosultsága egy ilyen csapatnak a mai elektronikus zenétől hemzsegő univerzumban. A válaszom hamar megszületett: van. Bár inkább nosztalgikus, mint aktuális, de a lényegen nem változtat, és ez örömmel tölt el.
A koncertkezdet előtt a hátsó bejáratnál várakoztunk a sajtós kollégákkal a beengedésre, közben arra lettünk figyelmesek, hogy a nézőtér irányából egyre hangosabb ritmusos üvöltözés zajlik. Ekkor egy pillanatra kikerekedett a szemem, úgy gondoltam, még gyorsan össze kéne raknom a végrendeletem, de amint bejutottunk, hamar rájöttem, hogy a fogatlan oroszlánok táborába csöppentem. Fullos ordibálás, nulla agresszió. Arról nem is beszélve, hogy a korosztályi átlag ezúttal jóval 30 fölött járt – de az is lehet, hogy 40 –, így a legdurvább élményem kimerült a 20 éve ki nem mosott bőrszerkók látványában.
A buli némi EDDA-musical bejátszással indult, majd maga a darab főszereplője, Pintér Tibor ugrott elénk a színpadon, és konferálta fel egyesével a zenekari tagokat. A kétoldali kivetítésért külön pacsi a szervezőknek, hisz azon túl, hogy így a nézők a hátsó sorokban is kaptak közeli képet a színpadi eseményekről, az időnként megjelenő feliratozásnál, és a korábbi képek/videók bejátszásánál is jelentős szerephez jutott. A háttérben megbúvó LED falon különféle animációs megoldások váltották egymást, és időnként az élő képet, ami gyönyörűen megdobta a látványképet.
A dallista is igencsak változatosra sikeredett. Megmondom őszintén, a buli eleje szerintem lagymatagra sikeredett, viszont ahogy haladtunk előre az időben – és visszafelé a slágerekben –, egyre inkább belemelegedtünk a tombolásba. Természetesen megemlékeztünk a nagyon fiatal és nagyon tehetséges Kun Péter gitárosról, aki a mai napig tisztázatlan körülmények között veszítette életét pont egy EDDA-tábor ideje alatt; részesei lehettünk az új album bearanyozódásának alkalmából a helyszínen átadott tiszteletpéldányok átvételének; valamint láthattuk, ahogy hivatalosan is borlovaggá ütik Pataky Attilát. Az utóbbi két közjáték egy picit megtörte a bulit, de gondolom a fiúknak is jólesett egy rövidke pihenő.
És ha már pihenő, mindenképpen tiszteletre méltó, ha valaki 63 évesen is képes hamis hangok nélkül énekelni, és közben még mozogni is a színpadon. Igaz, annyi ugrálás már nem fért bele, mint hajdanán, és a dalok felét a közönség egyedül énekelte, de ettől függetlenül vitathatatlan, hogy Pataky Attilának még nem kell kérvényeznie a nyugdíjazását a rajongóktól. Persze mindez igaz a 9 évvel fiatalabb Alapi Istvánra, akit ha szombat este kiraktunk volna egy szál gitárral a színpadra, még most is ott találnánk elmélyült játszadozás közben, vagy a vele egyidős Gömöry Zsoltra, akinek számtalan sláger zenei alapját köszönhetjük, illetve az idén kerek ötvenedik életévét betöltő basszusozó Kicska Lászlóra, és a minden értelemben legfiatalabb Hetényi Zoltán dobosra is.
Az igazi bulihangulat a koncert második felére végleg ellepte az Arénát, és innentől kezdve már nem csak a küzdőtéren roptuk, és énekeltük üvöltve kedvenc dalainkat, hanem már a szektorosok is álló helyzetbe pozicionálták magukat. Jó érzés volt körbetekinteni a majdnem fullos „kavicsban”, ahol együtt tombolt fiatal, és kevésbé fiatal, és ahol 3 órára visszatérhettünk a szívünknek oly kedves 80-as, 90-es, gondokkal kevésbé terhelt évek emlékeihez.
Amondó vagyok, nem szégyen az, ha egy zenekar az elmúlt évtizedek alatt összerakott slágereiből él. Amíg a nép szívében és lelkében őrzi az egyszer megkedvelt dalokat, addig lesz fizetőképes kereslet a koncertek iránt, és ez így van rendjén.
Csak azt a „Drága véreim!” megszólítást tudnám feledni…:)
Szólj hozzá!