A Judas Priest és én hosszú évtizedeken át békésen megvoltunk egymás nélkül. Középiskolás koromban hallottam őket először, egy osztálytársamnak volt meg a Screaming for Vengeance című lemezük. Kölcsönkértem, feltettem a lemezjátszóra, szólt, én meg konstatáltam, hogy nem szeretem a heavy metalt. S nem csupán akkor, ha a művelőjét Judas Priestnek hívják, hanem akkor sem, ha Iron Maidennek vagy Metallicának. Akkoriban hallottam a Killerst és a Master of Puppets-et. (Előreszaladok: az előbbit évek óta rengeteget hallgatom, az utóbbit nem annyit, de azért ritkán azt is.) Valahogy az egész heavy metal műfaj (ami kifejezés a jó nyelvek szerint a Judas Priest környékéről származik*) manírosnak, sablonosnak, egyszerűnek, unalmasnak tűnt számomra. De pont az Iron Maidennel kezdődött, amikor úgy tíz évvel ezelőtt felfedeztem, hogy mennyi muzsika van némely kompozíciójukban! Egyébként ma sem fogyasztom nagykanállal a heavyt. De ezt-azt igen.
Pár évvel ezelőtt a Nostradamus című, egyébként vitatott értékű és minőségű Judas Priest-konceptlemez némileg az együttesre terelte a figyelmemet, és az ellenállásom jócskán csökkent az irányukban. S bár tartottam attól is, hogy a hónapok óta fájlalt térdem, amelynek kínjait pár napja egy kineziológiai tapasz enyhítette, hogyan fog reagálni másfél-két óra ácsorogva élvezett muzsikára, belevágtunk a párommal.
Az előzenekar, a Jelusick fellépéséről lemaradtunk. Így meglepetésként ért, hogy megtalálva a küzdőtér lejáratát, lezárva találtuk. A fekete vászonnal letakart kordon előtt már tekintélyes sor kígyózott. Bebocsátásra várva. Ami azért volt furcsa, mert lent már ment a koncert. Ráadásul amikor a kordon félrehúzásával végre leengedtek bennünket, a dühöngő nem volt üres. Vagyis valamikor már jó pár embert beengedtek. Hogy vajon miért zárták el a lemenetel útját, miért nem mehetett le a megvásárolt jegyével, aki később érkezett, rejtély. Ahogy az is, vajon a koncert végén miért csak két kijárata volt a dühöngőnek, illetve miért kényszerítették az ekkora tömeghez képest keskeny lépcsőkön csoszogó léptekre az embereket, szintén rejtély. S közben a lépcsők mellett ott voltak a kijárati ajtók, amelyeknek a kinyitásával csökkent volna a nyomás, levegő lett volna.
Ennyit a morgásról.
A csarnokba belépve meglepődtünk: a színpadot nem a szokásos módon, a lencse alakú küzdőtér egyik csúcsán, hanem a bal oldali, laposabb oldalán építették fel. Ami azt jelentette, hogy az Aréna felét gyakorlatilag lezárták a közönség elől. Nem hiszem, hogy ennek más oka lehetett, mint hogy nem fogytak eléggé a jegyek. Viszont a megnyitott tér így teltházat mutatott. A dühöngőben is jócskán voltunk, de nem kellett tömegnyomort átélni.A közönséget elnézve az is felmerült bennem, vajon miért szinte kötelező fekete pólóban érkezni egy heavy metal-koncertre.
20:28-kor egy gigantikus molinó hullott a színpad elé. Középen a Judas Priest neve, körülötte pedig egy-egy lemezük borítójának jellemző momentuma. Megszólalt a muzsika. Felvételről. Black Sabbath: War Pigs.
Csak a molinót láttuk. Aztán még egy muzsika szólt. Akkor is csak a molinót nézhettük.Így könnyű koncertet adni! Csak hamar unalmas lesz.
Erre végre lehullott a molinó, ami mögött ott állt az együttes.
Mi meg, akik közül az egyikünk még az együttes nevét sem hallotta a koncertig, a másikunk meg nem szereti különösebben a heavy metalt, ott álltunk a küzdőtéren.
Vajon mi lesz ebből?
Úgy vagyok vele, hogy töméntelen dalnak nem tudom a címét, pedig kedvelem. Pontosabban alig tudom valamelyiknek. A bakelitlemezek korában ez nagyon nem így volt. Akkoriban tűvé tettem a borítók minden információját, ha volt (a magyar lemezeken szinte soha), végigolvastam a szövegeket, akkor is, ha nem értettem belőlük egy szót se.
Aztán jöttek a másolható kazetták. Meg a CD-k. Aztán a YouTube meg a torrentezés. Akkor veszítettem el végleg a kapcsolatot a zenék mögötti információkkal. Nemcsak azért, mert nem voltak fizikailag a kezemben, hanem azért is, mert egy-egy életmű MP3-ban ráfért egy DVD-re. Aztán már DVD-t se nagyon írtam ki, hiszen bármikor előhívhatom online bármelyik muzsikát. Vagyis még ha olyanom volt, és meghallgattam egy komplett életművet, mint a napokban a Kansas együttesét, akkor is jobbára háttérben megy a muzsika, lépkednek az éterben egymás után a dalok, és az esetek többségében fogalmam sincsen a címekről. A zenészek, ne adj' isten, háttérzenészek nevéről, hangszeréről már nem is beszélek.
Ezért a Judas Priest számomra azt jelentette, hogy Rob Halford, ének, Turbo Lover, Breaking the Law, Living After Midnight, Panic Attack. És ennyi. Tényleg. Mármint konkrét név és cím szerint. Legalább a stílus megvolt. Meg Halford dizájnja, a robusztus, ősz metálpróféta. Ami határozottan jobban áll neki, mint a fiatalkori kinézete, az olyan brrr... volt.
S még ebből is lehet bármi.
Persze megvolt az összes külsőség, ami a metálhoz és egy mai koncerthez kell. Viszonylag nagy színpad, hosszú haj, fények, lézer, kivetítő, kisfilmek, hajlobogtatás, egy ütemre mozgó gitárosok, habalaba, habalaba. Ez manapság már alapkövetelmény.
De...!
A Judas Priestet szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy eleve fél ház előtt játszik. (Tudod, a keresztbe tett színpad.) Belecsaptak – és úgy maradtak. S most kellene megfogalmaznom valamit, ami mögött semmi tény nem áll, csak csupa emóció.
Rob Halford jelenléte annyira konkrét jelenlét volt, s hogy koncepció-e vagy sem, fogalmam sincsen, de abszolút vezetője, levezénylője volt a show-nak. Ami egyébként – hiába a dúvad külső, hiába a fémzene –, nem volt sem őszintén, sem manírként agresszív. Nem emelkedtek a magasba sem a színpadon, sem a közönség soraiban kézzel formázott ördögszarvak. Egyébként mindent összevetve talán a Judas Priest, illetve a közönség életkora eredményezte, hogy a tombolás is kulturált keretek között zajlott.
Szóval ment a show, jöttek a nagy slágerek (hm, heavy metal-sláger), Rob Halford úgy uralta a színpadot, hogy komótosan sétált fel s alá, de az „uralta” szó mégsem irónia. A zenészek, nevesítsem már őket:
Ian Hill – basszusgitár
Richie Faulkner – gitár
Andy Sneap – gitár (Glenn Tipton turnéhelyettese)
Scott Travis – dobok
heavy metalosan tették a dolgukat, szóval minden a helyén volt. Halford jól megénekeltette a közönséget, a megfelelő helyeken együtt tapsoltunk, együtt énekeltünk, meghallgattuk a Judas Priest-életmű nagy vonalakban előadott keresztmetszetét, tehát innen nézve semmi különös nem történt, minden az elvártak szerint zajlott.
Csakhogy!
S most nagyon furcsát fogok mondani.
Az, hogy a közönség szereti az előadót, alap. De az, hogy az előadó szereti a közönséget, hogy nem a sztár-alattvaló kapcsolat jön le a színpadról, s ráadásul mindez egy metálkoncerten történik, valami csuda meglepő volt. Gondolkodom, hogy ugyan miből jött le nekem ez a marhaság, de képtelen vagyok megfogalmazni, konkrétan nyakon ragadni. Gyanús, hogy a titok nyitja Halford viselkedése. A közvetlensége. A szerepe mögötti manírtalanság, ami nyilván abszolút jól bejáratott manír. De mégis őszintének tűnik.
Basszus, egy szeretetteli metálkoncerten voltunk!
A Judas Priest arca egyértelműen Halford. Már csak a nem mindennapi külseje miatt is. A nagy kabátjaival, a permanens kesztyűivel, meg a hosszú szakállával. Metálpap. Ez nyilván a show része. Nem vélném, hogy párizsiért is így megy le a közértbe.
De persze nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy a pasas idén hetvenöt éves. Mondom, 75! De több mint jól éli meg a hetvenöt évét. Lehet, hogy per pillanat, de akkor és ott jól élte meg. Nincsenek felelőtlen, hirtelen mozdulatok, terpesz-levegőugrások, szaltók, szaladgálások, mégis betöltötte a színpadot. Mondom, komótosan, mégis állandóan és dominánsan jelen volt. S nem győzöm hangsúlyozni, a dominancia nem hattyúdalos póz volt, hanem valódi, férfias jelenlét. Roppant közvetlenül kommunikált a közönségével, miközben csak úgy lökte az energiát átfelé.
Ám bizonyos értelemben a jelenléte mellékes. Persze csak bizonyos értelemben. Azért mellékes, mert Halford énekes, s mint ilyennek a leglényegesebb a hangja. Ami persze változott az évek múlásával. Szerintem jót is tett neki. Akkor is, ha azokat a bizonyos nagyon magasakat már nem énekli ki.
Viszont – és ez egy kétszer aláhúzott viszont – teszem azt, a Painkiller című frenetikus nótában nekem sokkal, de sokkal jobban tetszik a mostani hangja. Nem olyan hisztis, mint az eredeti felvételen. Vess meg, én ezt a dalt a koncerten hallottam első alkalommal. Nagy várakozással betettem az eredeti, '90-es felvételt. És hamarosan ki is kapcsoltam, vágytam a koncerten hallott verzióra. Az a helyzet, hogy kortársaihoz nem is viszonyítva, Halford olyan hangokat ad ki magából, olyan sikolyokra képes, hogy csak lestem ki a számból.
Aztamindenit, a 75 éves mindenségit!
A dalokról mint kompozíciókról és mint zenei teljesítményről: úgy, ahogy volt, korrekt volt. Nem ámult kerekre a fülem, hogy aztapaszta, de nem is húztam a számat, hogy ejnyebejnye. A zenészek a helyükön voltak, tették a dolgukat, játszották a Judas Priest best ofot, hiba nélkül. Nem az egyéni teljesítményen volt a hangsúly, hanem az összhatáson. Az pedig minden szempontból teljesen egyben és rendben volt.
És most elmondom, miért volt tökéletes ez a koncert.
Úgy érkeztem, hogy a Judas Priest soha nem tartozott a kedvenceim közé, és úgy távoztam, hogy a koncert akár tovább is tarthatott volna. Ráadásul lett egy új dalkedvencem is. A Living After Midnight.
Valami csuda jó!
Szóval ugyan mi kell több annak hangsúlyozására, hogy – bocsánat, de – kurva jó volt ez a koncert...?
AZ ELHANGZOTT DALOK LISTÁJA
INTRODUCTORY
War Pigs (Black Sabbath song)
Faithkeepers Intro
THE CONCERT
You've Got Another Thing Comin'
Metal Gods
Breaking the Law
The Ripper
The Sentinel
Desert Plains
Lightning Strike
Turbo Lover
Steeler
Delivering the Goods
Panic Attack
Victim of Changes
No Surrender
Painkiller
ENCORE
The Hellion
Electric Eye
Hell Bent for Leather
Living After Midnight
Song played from tape: We Are the Champions (Queen song)
Közel 60 évvel megalakulásuk után a Judas Priest még mindig világszerte népszerű sajátos heavy metal hangzásával – és úgy tűnik, ennek még messze nincs vége.
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
*Honnan jött a „heavy metal”?
A heavy metal kifejezést nem a Judas Priest találta ki, és zenei használata is megelőzi a zenekar felemelkedését. Maga a szókapcsolat eredetileg a nehézfémek megnevezése volt, majd William S. Burroughs írásaiban is felbukkant; a rockzenében pedig a Steppenwolf 1968-as Born to Be Wild című dalának „heavy metal thunder” sora tette széles körben ismertté. Ekkor azonban még nem egy zenei műfajt neveztek így. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején a rockkritikusok kezdték a kifejezést az egyre hangosabb, keményebb, torzított gitárhangzású zenére alkalmazni, többek között a Led Zeppelin és a Black Sabbath kapcsán.
A Judas Priest tehát nem a heavy metal elnevezésének, hanem a klasszikus heavy metal egyik meghatározó formájának megszületésében játszott kulcsszerepet. A hetvenes évek második felére egyre inkább eltávolították a műfajt bluesos gyökereitől, a két szólógitárra épülő hangzás, Rob Halford éneke, valamint a bőrrel, szegecsekkel és láncokkal kialakított látványvilág pedig olyan mintát teremtett, amelyet később zenekarok sokasága követett. Vagyis nem ők nevezték el a heavy metalt – viszont nagy szerepük volt abban, hogy a névhez ma azt a zenét és képi világot társítjuk, amit.
JUDAS PRIEST, koncertbeszámoló
Szólj hozzá!