Phil Collins: Mindhalálig – Az életrajz

Valahogy lassan állt össze a kép Phil Collins-szal, Peter Gabriellel meg a Genesis-szel. Ne felejtsd el: nem volt mindig internet, és ez az ország komcsi vezetés alatt működött, mindent, tehát a kultúrát is ők irányították: nem is jött be ide nagyon sok minden. Például a Genesis sem. Collins és Gabriel egy-egy szólólemeze azonban kapható volt: a No Jacket Requried és a So. Nagy szó volt, de akkor már odáig enyhült a diktatúra, hogy néha-néha egy-egy klipet is lenyomtak a tévében. Ahol akkor csak két csatorna volt. Így láthatóvá lett a vasfüggöny mögött a Sussudio és a Sledgehammer. Az utóbbinak sokkal kreatívabb a képi megoldása. 

Prof becenevű barátomnak a Collins-lemez volt meg. Én hamarosan Gabrielét vettem meg. Mindkettő tetszett, sokat hallgattam őket. De Gabrielét izgalmasabbnak találtam. Ahogy Collins később megjelent és megvásárolt albumai rendre és egyre inkább unalomba fulladtak számomra.

Az, hogy mindketten a Genesis vagy meglevő vagy volt tagjai, csak lassanként állt össze. Mondjuk mire ide jött a Genesis, addigra már persze, hogy... Apám, mekkora koncert volt! (Népstadion, 1987. 06. 18.)

A Genesis történetébe az Inviseble Touch lemeznél kapcsolódtam be. 

Kezdetben fogalmam sem volt arról, milyen muzsikát játszott előtte a zenekar. Az megvolt, hogy a Flórián Üzletközpont kirakatában láttam a Duke című lemezük borítóját (indiai kiadás), de akkor még semmit sem mondott az együttes neve. Csak jópofa volt a borító rajza. De az Invisible Touch után szép lassan visszamentem az időben. Nehezen adta magát a zene.

A Mama című szám lenyűgözött. A teljes lemezt nem ismertem, csak sokkal később sikerült meghallgatnom. Tetszett mindenestül. Aztán jött az ABACAB elektronikus katyvasza. Azzal nem tudtam mit kezdeni. Ahogy nem volt katyvaszos a '74-es Genesis Live, de egyáltalán nem fogott meg. Na, jó, egy icipicit. 

De mert sznob korszakomba léptem, nem adtam fel. Nem tudtam fogást találni a ...And Then There Were Three... című lemezen sem. A Brodway-lemez istenítéséről tudtam, meg is szereztem kazettán, de csalódás volt. Csak a Carpet Crawlers, de az aztán nagyon, a mai napig. 

És így tovább... Lassan-lassan kaptam rá a Genesis muzsikájára. Azt hiszem a reveláció egy másolt kazettáról egy autómagnón keresztül ért a Seconds Out című koncertlemez által. S akkor rés támadt a gáton. Nem szakadt át, csak több helyen vastag sugárban ömlött át a víz. Engedtem magamnak, hogy élvezettel Genesist hallgassak. 

A Phil Collins-szólólemezekkel is felemás volt a kapcsolatom. Egy időben a No Jacket Requied-et szénné hallgattam. A Face Value albumról az In the Air Tonight lenyűgözött. De még egy dalt nem tudnék felidéni róla. A többi lemezzel úgy voltam, hogy szeretem Collins hangját, jók a popdalok, remek a hangszerelés, profi az egész, csak valahogy tökéletesen izgalommentes az egész.

Aztán bár valós időben vásároltam meg az utolsó Genesis stúdióalbumot, a We Can't Dance címűt, de az első meghallgatás után mindig is Phil Collins-lemezként gondolok rá. Olyan Collins-lemezként, ahol a Genesis a kísérőzenekara. A zene teljesen olyan lett mint Collins szólólemezeinek a zenéje. A Genesis popzenévé lett. Minőségi popzenévé, de popzenévé. Olyanná, hogy ha a dalait összekeverve hallgatnám Collins Dance Into the Light című lemezének dalaival, nem mondanám meg, melyik melyik albumról való. (S azt már csak halkan teszem hozzá, hogy zeneileg nekem a legutolsó, Collins nélküli, Ray Wilsonnal készült Calling All Stations jobban tetszik. Tény, nem annyira slágeres. De a Mama-s lemez előtti Genesis albumokon sem volt slágerzene. Vitát nincsen szándékomban nyitni.)

De Phil Collins mindig szerethető figurának tűnt. Talán azért, mert olyan semmitmondó, könyvelő dizájnja van, meg mindig jókedvűnek tűnt. Ja.

Aztán elolvastam a könyvét. Aminek az az összhatása, hogy Collins még szimpatikusabb lett. Csak árnyaltabban. 

ÖNÉLETRAJZ MINT OLYAN

Ha érdekel egy valamiért ismert ember, akkor az önéletrajza mindig érdekes. És mindig csalódás. Mert persze a valamiért ismert ember esetében a valami a lényeg, ami miatt ismert, és az emberen keresztül erre a valamire kíváncsiak leginkább az olvasók. Már akik nem a mindennapi bulvárbotrányokra fogékonyak. 

A művészi produktum sokszor nem érthető meg igazán a háttér nélkül. A háttér pedig mi más lehetne, mint a produktumot produkáló ember élete. Azonlehet vitatkozni, hogy ez jó-e. Az alanyi költő verseinek érthetősége ezerrel függ az alanyi költő ismeretétől. Engem meg nem nagyon érdekelnek a művészek, csak a műveik. Viszont ha a művész nélkül nem érthető a mű, akkor a tiszteletre méltó elvemmel öngólt rúgtam. Az ellentmondás talán ott oldható fel, hogy a művek háttere viszont esetenként érdekel. S a műve háttere sok esetben a művész élete. 

Emiatt többször fogtam neki Mr. Phil Collins önéletrajzának is. 

MR. PHIL COLLINS MINT OLYAN

Elképesztő a pasas! Legalábbis ami ebből a könyvből lejön róla. Mert az jön le, ami a megjelenéséből, a viselkedéséből is: egy olyan világsztár, aki voltaképpen tök mindennapi. Miközben meg egyáltalán nem az. De a fene se gondolta volna, hogy Collins mennyi ideig és idővel milyen minőségeiben küzdött a kisebbségi érzésével. S úgy küzdött vele, hogy közben mégis tisztában volt azzal, hogy kicsoda is ő és mire képes. Meg hogy olyan bohóc, aki képes híddá válni. Ahogyan azzal is, hogy olyan zenész, aki nem képes nem zenélni, s ezt teszi akár a kapcsolatai, szerelmei, házasságai, a gyermekei rovására is. 

De teljesen egyetértett, találónak és kedvesnek találta, ahogyan a Genesis sajtóközleményben bejelentette a kiválását az együttesből:

"A Genesis véget vet a húsz éve tartó kísérletnek, és új énekest keres Peter Gabriel helyére... Az elmúlt húsz évben a dobos, Phil Collins helyettesítette nagy sikerrel... "

S mindeközben egy időben a csapból is ő folyt a mindenféle vállalásai miatt. S amihez nyúlt, az nagyjából rendre siker lett, legyen az a Genesis, a szóló projektje, filmzene vagy a producerkedései. Annyira siker, hogy Tony Banks, a Genesis billentyűse azt nyilatkozta utólag, hogy

"Philnek nagyon bejött a dolog. A barátunk volt, akartuk, hogy sikere legyen. Csak azt nem, hogy ekkora sikere legyen. Legalábbis eleinte – nyilatkozza, és csak félig viccel. – De... aztán így maradt. Tizenöt éven át a csapból is ő folyt. Nem lehetett szabadulni tőle.
Rémálom!"

S HOGY MIFÉLE PHIL COLLINS ÉLETRAJZA

Vastag. Nem csak átabotába mesél hatvanegykét évről. (A könyv 2016-os kiadású. Így a 2007-es újra összeállt Genesis koncertjeiről még van benne szó. A 2022-es The Last Domino? című turnéról már természetesen nincsen. Collins a gerincbántalma miatt azokat a koncerteket már széken ülte végig, és nagyon öreg ember benyomását keltette.)

De mert hatvan évről van szó, hiába is vastag a könyv, semmiképpen sem lehet teljes, amit olvasunk. Különösen a rendkívül aktív életét tekintve. Ám azt simán elmondhatom, hogy nagyon ügyesen egyensúlyt tart a pályafutása és a magánélete elmesélésében. Ami feltűnt, hogy a pályatársak és az élete szereplői esetében csak nagyon-nagyon indokolt esetben vitriolos, a leges-legtöbb esetben tisztelettel beszél mindenkiről. A zenészek közül csak a Yes és a Led Zeppelin kap egy oldalszúrást. A Yes csupán egy megemlítés kapcsán (ezt, különösen a Genesis pályafutását is ismerve nem éreztem jogosnak). A Zep pedig a Live Aid-es koncertje miatt, amin Collins dobolt, de katasztrófának tartja az egészet, a Zep tagok kapcsolatát időzített bombának, a koncerten nyújtott teljesítményüket pedig gyalázatosnak. (Ha érdekel, itt megnézheted azt a huszonkét percet.) De ezen kívül jóformán senkivel sem kritikus. Különös például az a szeretet, ahogyan a Genesis tagjait bemutatja, elmeséli. Mármint az összes tagra gondolok, nem csak Banks-re és Rutherfordra, akikkel '78 óta alkották az együttest. 

Zárójel. Amikor Peter Gabriel kiválása után Collins kényszerült a frontember szerepére és kijött a dobok mögül, két évig a Yes-es Bill Bruford ütötte a bőröket. Utána a felbomlásig a zseniális, Frank Zappa zenekarát és a Weather Reportot is megjáró Chester Thompson lett a dobos. De sohasem a zenekar tagja. Még Collins kiválása után sem. Holott az új énekes, Ray Wilson azonnal azzá lett. Thompson ezért hagyta el a Genesist. Hozzá hasonlóan soha nem lett az együttes tagjává állandó gitárosuk, Daryl Stuemer sem. S róluk például alig mond valamit Collins. Még azt sem, miért voltak állandó kísérőzenészek és nem tagok. Pedig mennyi éven át álltak színpadra a Genesis-szel! Fura. De tulajdonképpen Szekeres Tamás is vagy negyed évszázadig gitárolt az Omegában, és ő sem lett soha tag. Ki érti ezt? 

Szóval Collins jóformán senkivel nem kritikus. Csak önmagával. 

S ez volt a könyvének a döbbenete számomra. Mert igen, persze, egyfajta alkotói életút, összefoglalást olvasunk, de annál sokkal többet is: Collins vall önmagáról is, a családjáról, a családjairól is. Elsősorban egyfajta lelkiismeret-rendezés a könyv, a három házasságból származó gyermekei felé. Mert a zenész-lét, főleg egy olyan szintű zenész-lét mint az övé, egyszerűen nem egyeztethető össze a párkapcsolattal, a családdal. Teljesen érthető, hogy a feleségei rendre fel is adták. 

S Phil nem áll meg itt: teljesen őszintén vall arról is, miként zuhant az önpusztító alkoholizmusba, miután a harmadik felesége is beadta a válókeresetet, s neki meg már sokkal több ideje volt, az egészsége sem engedte már az aktív muzsikálást. Mit mást csinált volna: egyedül maradt, ivott. De ipari mennyiségben. 

S emiatt az őszinteség miatt tetszett felettébb az önéletrajza. Ahogy mondtam, természetesen nagyon sok minden kimaradt belőle, rengeteg mindenre nem volt magyarázat, de hát ha ez nem így lenne, akkor több ezer oldal lenne az önmeséje. Így, ebben a „hiányos” formájában is teljes, amit írt. 

S most mondok valamit, ami kicsit gejl, meg olyan izés: amikor letettem a könyvét, ingerenciám támadt, nos, nagyon megölelni a pasast. Köszönetül. Mindenért, a zenéjéért, az őszinteségéért, önmagáért. Hát, igen...

Könyvmolyképző, Szeged, 2018, 448 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634575054 · Fordította: Kamper Gergely