Az utóbbi időben ilyen állítások főszereplői többnyire a „celebek”, ami zenei magazinban olvasva kissé tág kategória: nálunk ugyanis ezek az emberek leginkább zenészek, előadók, dalszerzők.

A közösségi médiás leegyszerűsítés azonban nem tesz különbséget, mindenkit egy kalap alá vesz, akinek sok követője van és akiről sokat lehet beszélni. A posztok szerint pedig „egy új kutatás bebizonyította”, hogy akik túlságosan beleélik magukat ezeknek az embereknek – értsd: zenészeknek – az életébe, azok bizony kevésbé intelligensek.

Felmerül tehát a kérdés: tényleg létezik ilyen kutatás, vagy ez is csak egy jól sikerült algoritmusbarát okoskodás? És ha igen, valóban azt állítja, amit a posztok sugallnak?

A rövid válasz az, hogy igen, van ilyen vizsgálat – ráadásul magyar kutatóktól –, a hosszabb válasz viszont jóval árnyaltabb, és sokkal kevésbé alkalmas arra, hogy bárkit egyszerűen „butának” bélyegezzünk.

A szóban forgó tanulmány ugyanis nem egy TikTok-kommentmezőben született, hanem egy magyar mintán végzett, nemzetközileg is jegyzett pszichológiai kutatás, amely a BMC Psychology című folyóiratban jelent meg. A vizsgálatban nagyjából 1700-1800 felnőtt vett részt, akik egyrészt kérdőíveket töltöttek ki a hírességek iránti rajongásukról, másrészt különféle kognitív teszteken vettek részt. Ezek között voltak szókincset, logikai gondolkodást és információfeldolgozási sebességet mérő feladatok is.

Amikor a rajongás narratívagyártássá válik – a Larry Stylinson-jelenség

Az online rajongói kultúra egyik legismertebb példája arra, hogyan válik a rajongás önálló történetgyártássá, a One Direction körüli úgynevezett Larry Stylinson-elmélet. A név Harry Styles és Louis Tomlinson keresztnevének összevonásából született, és egy rajongói narratívát jelöl, amely szerint a két zenész titkos romantikus kapcsolatban állt, csak ezt a zeneipar és a menedzsment évekig eltitkolta.

A jelenség érdekessége nem maga a feltételezés, hanem az a módszeres értelmezési munka, amely köré épült. Rajongók interjúkat, színpadi pillantásokat, dalszövegeket és közösségi médiás megnyilvánulásokat elemeztek újra és újra, gyakran képkockáról képkockára, hogy „bizonyítékokat” találjanak a történet alátámasztására. Idővel egy zárt, önmagát erősítő narratíva alakult ki, amely minden új információt beépített, az ellentmondásokat pedig iparági nyomással vagy tudatos titkolózással magyarázta.

A történet egyik legbeszédesebb eleme, hogy amikor maguk az érintett zenészek – különösen Louis Tomlinson – nyilvánosan tagadták az elméletet, ez sok rajongó szemében nem cáfolatként, hanem a narratíva újabb „bizonyítékaként” jelent meg. A valóság így fokozatosan háttérbe szorult a közösen fenntartott értelmezéssel szemben.

Itt érdemes rögtön megállni egy pillanatra, mert a félreértések nagy része már ennél a pontnál keletkezik – általában ott, ahol az olvasó becsukja a cikket, és csak a címet viszi magával. A pszichológia ugyanis nem azonosítja automatikusan a „rajongást” azzal, hogy valaki követ egy énekest Instagramon, tudja, mikor jelenik meg az új albuma, volt-e turné a közelben, vagy képes fejből felsorolni egy zenekar teljes diszkográfiáját. A kutatás egy ennél jóval szűkebb jelenséget vizsgált, amelyet a szakirodalom celebrity worship néven ír le – ez a kifejezés gyűjtőfogalomként szolgál minden olyan esetben, amikor a rajongás tárgya egy ismert, nyilvánosan jelen lévő személy – pl. zenész –, függetlenül attól, hogy a hétköznapi nyelv inkább máshogy nevezné meg őket. Ez olyan fokú érzelmi bevonódást jelent, amikor a híresség élete aránytalanul nagy teret foglal el valaki gondolkodásában, érzelmeiben, sőt akár a mindennapi döntéseiben is.

Az összkép szerint azok, akik a kérdőívek alapján erősebben hajlamosak voltak a megszállott rajongásra, átlagosan valamivel gyengébben teljesítettek bizonyos feladatokban, például a szókincset vagy a logikai következtetést mérő teszteken. A kapcsolat statisztikailag kimutatható volt, de fontos hangsúlyozni: kismértékű.

Ez a „kismértékű” az a rész, amely a közösségi médiában rendszerint eltűnik, nagyjából ugyanazzal a lendülettel, ahogy a forrásmegjelölés is. A tanulmány ugyanis nem állítja, hogy a celebimádat butít, nem mondja ki, hogy a rajongás rontja az intelligenciát, és végképp nem hirdet erkölcsi ítéletet senki felett. Amit kimutat, az egy együttjárás: bizonyos emberek egyszerre hajlamosabbak a szélsőséges rajongásra és teljesítenek valamivel gyengébben egyes kognitív teszteken. Hogy ennek mi az oka, arról a kutatás nem dönt. Lehet, hogy bizonyos kognitív vagy személyiségbeli tényezők növelik a megszállott rajongás esélyét, de az is lehet, hogy más háttérváltozók – például iskolázottság vagy társadalmi környezet – állnak a háttérben.

Éppen ezért különösen félrevezető, amikor az ilyen eredményeket leegyszerűsítve tálalják. Az intelligencia nem egyetlen szám, a kulturális érdeklődés nem egyetlen dimenzió, és egyetlen tanulmány sem alkalmas arra, hogy éles határvonalat húzzon „okos” és „butább” emberek közé.

A popkultúra szeretete önmagában semmit nem mond el valaki gondolkodási képességeiről, és a kutatás sem erről szól.

Ha tehát legközelebb olyan poszttal találkoztok, amely szerint „a tudomány bebizonyította” (brit tudósok...), hogy a megszállott rajongók kevésbé intelligensek, érdemes egy pillanatra megállni, mielőtt kommentben kiosztanánk fél internetet. A tudomány ritkán fogalmaz ilyen végletesen, és amikor mégis, az általában nem a tudomány hibája, hanem azé, ahogyan az eredményeket továbbmesélik.

A magyar kutatás tanulsága sokkal inkább az, hogy az emberi érdeklődés, érzelmi bevonódás és gondolkodás összefüggései bonyolultak – és szerencsére jóval érdekesebbek annál, mint hogy elférjenek egy kattintásvadász mondatban.

+ Rajongás felsőfokon

Ha rajongótáborokról beszélünk, a „celeb” szó valóban kevésnek bizonyul. A zenei világban ugyanis régóta léteznek olyan előadók és zenekarok, amelyek körül nem egyszerűen hallgatóság, hanem komplett közösségek, identitások és saját mitológiák épültek fel. Elég három nevet említeni ahhoz, hogy érthető legyen, miről van szó.

A Beatles több mint fél évszázada mutatta meg, mit jelent a modern értelemben vett rajongás: sikítozó tömegek, generációkon átívelő hűség és olyan kulturális hatás, amely messze túlnőtt a zenén. A Beatles-rajongás nemcsak zenei ízlés, hanem történelmi tapasztalat lett.

A Queen esetében a rajongás sokaknál Freddie Mercury személyéhez kötődik, másoknál a stadionhimnuszokká vált dalokhoz, de a lényeg ugyanaz: a zenekar köré épült közösség ma is aktív, újabb és újabb generációkat von be, jóval a zenekar aktív korszaka után.

A jelenkorban pedig Taylor Swift emelhető ki, akinek rajongótábora már globális jelenség. A „Swiftie” identitás önálló kulturális kategóriává vált, saját nyelvvel, belső utalásokkal és rendkívüli lojalitással. Itt a rajongás nem pusztán a zenéről szól, hanem közösségi élményről és önazonosságról.

Ezek a példák jól mutatják, hogy a rajongás a zenei kultúrában nem deviancia, hanem régóta létező, sokszor kreatív és közösségépítő jelenség. A pszichológiai kutatás által vizsgált megszállottság ennél egy szűkebb, szélsőségesebb tartományra vonatkozik – csakhogy a közösségi média korában ez a határ könnyen elmosódik. Amikor minden rajongás folyamatosan láthatóvá, kommentelhetővé és továbbgondolhatóvá válik, különösen csábító leegyszerűsítés minden erős kötődést ugyanazzal a címkével ellátni, és a tudományos eredményeket válogatás nélkül ráhúzni a teljes rajongói kultúrára.

Mit akartunk mondani ezzel az egésszel?

Nem azt, hogy a rajongás veszélyes lenne, és végképp nem azt, hogy a zenéért lelkesedni intellektuális hiányosság jele. Épp ellenkezőleg: a zenei rajongás mindig is a kultúra egyik legerősebb mozgatórugója volt. Amit ez a magyar kutatás – és a köré épült online jelenségek – megmutatnak, az inkább az, hogy a közösségi média korában a rajongás bizonyos formái könnyen túlnőhetnek önmagukon. Nem a zenével van baj, nem az előadókkal, és nem a rajongókkal általában, hanem azzal, amikor az élmény helyét átveszi a kényszeres értelmezés és az algoritmusok által felerősített megszállottság. Egy zenei magazinnak pedig épp az a dolga, hogy különbséget tegyen lelkes kötődés és elveszett arányérzék között – anélkül, hogy bárkit leírna azért, mert túl sokat jelent neki egy dal, egy zenekar vagy egy hang.

***

Azért van olyan, amikor a rajongás bekerül a bűnügyi híradókba:

A BTS tagjai otthon sincsenek biztonságban – a K-pop árnyoldalai

A fotó innen. Ennek is megvan a története:

Judy G. Johnson (aki 1964-ben még Judy G. néven élt) után, a visszaemlékezése szerint 14 évesen valóságos hajtóvadászatot indítottak, miután megszökött otthonról Long Islanden, hogy láthassa kedvenc együttesét, a The Beatlest.

Judy a zenekar megszállott rajongója volt, és miután a szülei megtiltották neki, hogy elutazzon Washington D.C.-be a koncertre, elhatározta, hogy titokban elmegy. Ellopott 40 dollárt az édesanyja pénztárcájából, majd vonatra szállt Washington felé, ahol a Washington Coliseumban meg is nézte a zenekart. Eltűnése azonban óriási médiavisszhangot kapott, és országos hajtóvadászat indult utána, amellyel a címlapokra került. Az ügy nagy riadalmat okozott a szüleinek, de végül a rendőrség sikeresen megtalálta egy D.C.-beli szállodai szobában, ahonnan hazaküldték a családjához. A cikk lényegében ezt a nagyszabású, Beatles-mánia által fűtött tinédzserkori szökést és a nyomában kibontakozó rendőrségi ügyet eleveníti fel.