Program: Ludwig van Beethoven: 4. (G-dúr) zongoraverseny, Op. 58 Gustav Mahler: 1. (D-dúr, „Titán”) szimfónia
Nagyzenekari koncert: Beethoven, Mahler
Ludwig és Gustav – két, egymással homlokegyenest ellentétes személyiség. Beethoven és Mahler – két szerző, akik nem ismertek lehetetlent, ha zenei kifejezésről volt szó. Akik nem foglalkoztak az elvárásokkal és a hagyományokkal, hanem mertek újítani, nagyobbat álmodni és alkotni. A 4. zongoraverseny beethoveni pianistát követel, hiszen ez volt az utolsó versenymű, amelyet a szerző saját magának komponált. De egy liszti játékos éppúgy alkalmas szólistának, például a Washington Post által virtuozitásában és közönségre gyakorolt hatásában egyenesen Liszthez hasonlított, csupán harmincéves zongorista, Danyiil Trifonov. A grandiózus mű után egy másik titán, vagyis Mahler Budapesten bemutatott terjedelmes érzelempalettája, az 1. szimfónia zárja a koncertet.
Beethoven siket zeneszerzőként vonult be a zenetörténetbe, pedig életművének egy részét kifogástalan hallással hozta létre. 1798-ban jelentkező fülproblémái elsősorban előadóművészi pályáját akadályozták; tíz évvel később végleg lemondani kényszerült zongorista karrierjéről. Az 1808. december 22-i bécsi koncert volt az utolsó, ahol szólistaként ült a zenekar elé. Legsúlyosabb hangvételű 4. zongoraversenyét játszotta, amely – mivel saját magának készült – tele van rögtönzésszerű szakaszokkal. A darabot nem zenekari bevezető nyitja, ahogy az a korban megszokott volt, hanem – a zenetörténetben először – azonnal a zongora indítja a híres sorsmotívummal rokon főtémával. A második tételben két világ szenvedélyes és feszült párbeszédét halljuk; Liszt szerint az Orfeusz-történet megzenésítése ez. A finálé vidám rondóval oldja fel a gyakran befelé forduló művet.
A szimfóniaírás Beethoven után soha többé nem volt már olyan rutinszerű, mint azelőtt. A szerzők nehezebben szánták rá magukat, hogy a műfajban alkossanak, és ha nekifogtak is, rengeteg vázlat, több változat és a levelekből kiolvasható folyamatos vívódás lett az eredmény. Meg persze remekművek. Mahler 1887 legvégén kezdett el dolgozni első szimfóniáján, amelyet kezdetben programmal ellátott, öttételes szimfonikus költeménynek szánt. „A szimfóniának olyannak kell lennie, mint a világ. Magába kell foglalnia mindent” – írta Sibeliusnak. Ez a mentalitás tükröződik a tételeken átívelő, egymással rokonítható motívumokban, az önidézetekben, a stiláris kirándulásokban és a változatos hangszerelésben is. A mű meglepően hosszú lassú bevezetéssel indul. A témafoszlányokból fokozatosan jutunk el a darab főmotívumához. A Mahler által végül törölt és azóta önálló koncertdarabként élő Blumine helyett a második tétel helyére energikus scherzo ugrott, amelyet különleges lassú tétel követ: nagybőgőn megszólaló gyermekdal, klezmer- és katonazene. A darabot eleinte tragikus hangú, végül diadalmat hozó szenvedélyes finálé zárja.
Szólj hozzá!