DJ BoBo neve már önmagában is magán viseli a kilencvenes éveket. Úgy hangzik, mintha egy falunapi diszkós találta volna ki magának 1993-ban, és aztán nem volt szíve lecserélni. Pedig van benne egy logikus csavar: a „BoBo” állítólag még a fiatalkori graffiti/breakdance-korszakából maradt rá, a „DJ” pedig később került elé, amikor lemezlovasként dolgozott. Vagyis nem egy marketingosztály találta ki a világhódításhoz – ami valamelyest felmenti. De csak valamelyest.
A név mögött Peter René Baumann áll, aki 1968-ban született Svájcban, péknek tanult, DJ-ként kezdett dolgozni, majd 1992-ben a Somebody Dance with Me-vel elkapta az éppen Európán végigsöprő eurodance-hullámot. Jött az Everybody, a Let the Dream Come True, a Love Is All Around, a Freedom, a There Is a Party, később pedig a Chihuahua. A recept nem volt különösebben bonyolult: könnyen megjegyezhető dallam, dance-alap, énekes refrén, rapbetét. És működött.
Aztán elmúltak a kilencvenes évek, az eurodance pedig lassan átkerült a kortárs popzenéből a retróbulik világába, DJ BoBo viszont nem ment vele. Ez azért érdekes, mert utólag könnyű őt ugyanabba a dobozba tenni, amelybe a korszak számtalan előadóját tettük: előkerül a régi sláger, mindenki felkiált, hogy „Úristen, erre emlékszem!”, majd megy tovább az este. Baumann azonban az elmúlt három évtizedben folyamatosan készített lemezeket és turnézott is. Az idén megjelent The Great Adventure már a tizenhatodik stúdióalbuma. A lemezeladási és slágerlistás pozíciói persze már rég nem hasonlíthatók a fénykorához – a német Minutenmusik koncertbeszámolója éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a legutóbbi album Németországban mindössze egy hetet töltött a Top 30-ban, miközben a turné iránt továbbra is komoly az érdeklődés.
A Süddeutsche Zeitung már 2014-ben azon csodálkozott, hogyan lehetséges, hogy miközben a 2 Unlimited, a Mr. President vagy a Culture Beat jobbára kilencvenes évekbeli retróeseményeken bukkan fel, DJ BoBo továbbra is önállóan tölti meg a csarnokokat. A lap válasza meglehetősen prózai volt: miközben sok eurodance-produkció mögött producerek által összerakott előadók álltak, Baumann kezdettől maga foglalkozott a zenével, a koreográfiával – és mindenekelőtt a show-val. A kritikus a zenei teljesítményt ettől még nem értékelte különösebben nagyra – a közönséghez való érzékét viszont nehéz volt vitatni.
Két évvel később ugyanez a lap már egyenesen „az eurodance Bob Dylanjének” nevezte. Nem azért, mintha a Chihuahua mögött hirtelen felfedezték volna a Desolation Row költői mélységeit. A párhuzam a makacs kitartásról szólt: arról, hogy BoBo akkor is folytatta, amikor már rég könnyű volt rajta nevetni. A lap szerint tulajdonképpen olyan sokáig maradt a pályán, hogy közben a popkultúra újrahasznosító gépezete körbeért, és ami egy időben kínosnak számított, abból nosztalgia lett.
De a kitartás önmagában kevés lett volna. DJ BoBo nagyon korán felismerte azt is, hogy a koncertnek nem feltétlenül kell pusztán dalok egymásutánjának lennie. Egy 2017-es interjúban arról beszélt, hogy az élőzene egyre inkább önálló szórakoztatóipari élménnyé válik, és a show szerepe csak növekedni fog. Nála ez nem utólagos alkalmazkodás volt: már akkor látványos, tematikus produkciókat épített a turnéi köré, amikor ez még korántsem számított általánosnak. A 2026-os kritikák alapján ezen azóta sem változtatott.
A The Great Adventure dortmundi koncertjén 33 ember dolgozott a színpadon, háromszintes építmény, zenekar, énekesek, táncosok, artisták, óriási vetítőfelület, pirotechnika, műhó és konfettieső tartozott a produkcióhoz. A Minutenmusik már nem is egyszerű koncertként, inkább valamiféle zenés cirkuszként írta le az előadást. És ami ennél fontosabb: a Westfalenhalle gyakorlatilag megtelt, röviddel a koncert előtt már csak korlátozott látású helyeket lehetett kapni. Májusban Ulmban teljesen megtelt a ratiopharm arena, ezért DJ BoBo külön sold-out díjat is kapott a csarnoktól. Stuttgartban pedig a Stuttgarter Zeitung egy gondosan megrendezett kilencvenes évekbeli időutazásként írta le a koncertet, amely időnként már varietéműsorra emlékeztetett.
És talán itt van a válasz arra is, miért hiba DJ BoBót egyszerűen ciki kilencvenes évekbeli relikviaként elintézni: Baumann pontosan felismerte, miben jó ő, mire kíváncsi a közönsége, és harminc éven át következetesen erre épített. Nem próbált elmenekülni a saját múltja elől, de nem is elégedett meg azzal, hogy néhány régi slágerrel körbejárja a retrófesztiválokat, hanem a nosztalgiából önálló koncertprodukciót csinált.
Október 3-án ezt elhozza az MVM Dome-ba is. A The Great Adventure budapesti állomásán ott lesznek az artisták, a táncosok és a nagy látványelemek, és természetesen előkerülnek azok a dalok is, amelyek miatt a közönség jelentős része egyáltalán tudja, ki az a DJ BoBo. Hogy mindez 2026-ban mennyire számít menőnek, azon lehet vitatkozni. Azon viszont egyre kevésbé, hogy működik. Működik?
DJ BoBo, MVM Dome
Szólj hozzá!