Nagyzenekari koncert: Bruckner

Műsor:
Anton Bruckner: 5. (B-dúr) szimfónia, WAB 105

vezényel: Marek Janowski

Anton Bruckner zenéjét gyakran gótikus katedrálishoz hasonlítják, amelyet a hallgató körüljárhat és minden irányból megcsodálhat. Ha belép, gyönyörködhet a boltívek és támpillérek lenyűgöző szerkezetében, vagy épp elmerülhet a rózsaablakok és szobrok, faragványok részletgazdag világában. A katedrális állandó és megváltoztathatatlan, de bárhonnan nézzük, találunk rajta újdonságot. Bruckner 5. szimfóniája épp ilyen. A monumentális, egész koncertet kitöltő alkotást a végtelenségig lehet elemezni, de annak is feledhetetlen élmény marad, aki csak hátradől, és élvezi a hömpölygő, meglepő fordulatokkal teli zenét. A Fesztiválzenekar visszatérő vendégkarmestere, Marek Janowski nyolcvanhat éves is elmúlt, de még mindig olyan precíz, mint egy „sebész karmesteri pálcával” – ahogy egy kritikus írja.

Nem volt csodagyerek, sokáig az ismeretlenség árnyéka vetült rá, zenéjét élete végéig alábecsülték, és csak öregkorára szerzett magának némi hírnevet. Sokan gúnyolták egyszerű öltözködése, viselkedése és furcsa szokásai miatt, különcségét azonban egyedi zenei világgá tudta konvertálni. Bruckner pályája nem éppen irigylésre méltó, életművének legfontosabb darabjai, szimfóniái mégis az osztrák-német szimfonikus hagyományok fontos láncszemei a 19. század végén. Bátor harmóniakezelése, bonyolult ellenpontjai, éles és váratlan disszonanciái, valamint lassan kibomló összetett formái olyan tradíciókkal vegyülnek, mint a leghagyományosabb négytételesség vagy a legtipikusabb zenekari apparátus.

1875 és 1878 között született középső, 5. szimfóniája Bruckner legintellektuálisabb darabjai közé tartozik. Az ajánlás az osztrák oktatási és kulturális miniszternek szól, aki kijárt az akkor Bécsben tanító, anyagi gondokkal küzdő szerzőnek egy egyetemi professzori kinevezést. A szimfóniát Bruckner sosem hallhatta élőben. Talán így járt jobban, az 1894-es premier karmestere, Franz Schalk ugyanis hatalmas változtatásokat eszközölt a művön, amelyekről a szerző még csak nem is tudott. Ma szerencsére az eredeti változatot tűzik műsorra világszerte.

Bruckner egyedül ebben a szimfóniájában indítja lassú bevezetéssel az első tételt. A mélyvonósok sejtelmes hangjait a rézfúvósok akkordjai törik meg, majd kezdetét veszi a három témacsoporton alapuló szonátaformájú főrész. Erőteljes unisonóra lágy pizzicato válaszol, a kürt és fuvola párbeszédére az egész tételt összefoglaló kóda felel.

Az elsőként elkészült adagio a mű talán legnépszerűbb tétele. Csaknem minden üteme két alapgondolatból építkezik. Az elsőben a pengetett basszusszólamok triolái felett szólóoboa énekel csalódott, borús melódiát. A témában megjelenik egy jellegzetes lefelé ugró szeptim, amely a későbbiekben is fontos szerepet kap. A második ötlet egy vonósokon megszólaló buja korál. A tétel halkan, drámai pppp (pianissississimo) hangerőn cseng ki.

A felső-ausztriai táncok világát idéző scherzóban Bruckner kiterjedt szonátaformává bővíti a főrészt, amelyet egy paraszttánc stílusú hagyományos triószakaszt követően megismétel. A főrész három témájából az első a lassú tétel első témájának felgyorsított basszusára épül.

A tételek közti témakapcsolat a fináléban is folytatódik. Elsőként a nyitó tétel lassú bevezetésének ütemeit halljuk, amit szólóklarinét akaszt meg vadonatúj témájával. A zenekar az első tétel főrészének témájával reagál, de a klarinét kitartóan fújja a magáét. Válaszul most az adagio oboatémáját kapja, de a klarinét harmadszor is felveszi a kesztyűt, és bonyolult fúgába rántja a zenekart. A kettős fúgává fejlődő zenébe csak úgy potyognak a témák, mígnem keretes szerkezetként a mű legelső és legutolsó témája kerül össze, majd a rézfúvósok monumentális korálja tesz pontot a maratoni hangkavalkád végére.