Vígszínház

KÖZÉP-EURÓPA EGYIK LEGSZEBB SZÍNHÁZA: A 114 ÉVES VÍGSZÍNHÁZ Két zseniális építész, az osztrák származású Fellner és a porosz Helmer a századforduló évtizedeiben megtervezte és megalkotta az európai polgárság színházideálját, és Odesszától Prágáig, Bécstől Budapestig 47 gyönyörűséges színházépület hirdeti azóta is e két nagyszerű tervező emlékét. A századfordulón Budapest szinte évek alatt vált világvárossá, s dinamikusan fejlődő polgársága egy saját ízlésének és igényeinek megfelelő színházat akart. 1896-ban egy év alatt felépült az impozáns Vígszínház, amely mögött az építés évében még mocsaras terület húzódott, ahol banditák, tolvajok és gyilkosok bujkáltak. Aztán pillanatok alatt kiépült körülötte a világszép Budapest, illetve a polgárság új központja: a Lipótváros. Szépséget és eleganciát sugárzó nézőterére több mint ezer ember fér be, mégis ritkán kellett üres széksorok előtt játszani a színészeknek: az első pillanataitól kezdve telt házakat vonzott ez a színház. A budapesti polgárság ünnepelte színészeit, utánozta a színpadon látott jelmezeket, ruhákat, díszleteket, berendezéseket. Kultusza volt a Vígszínház előadásaink és színészeinek. Itt született meg a huszadik századi korszerű magyar színjátszás. Első igazgatója az európai formátumú Ditrói Mór, akit Kolozsvárról hívtak az új színház élére, és aki magával hozta "csikócsapatát", fiatal kolozsvári társulatának nagy részét, a fővárosban akkor még teljesen ismeretlen neveket. S ők így, együtt Ditróival rövid idő alatt igazi modern együttest hoztak létre, ma úgy mondanánk: kiemelkedő ensemble játékkal, hitelességgel, természetességgel és a színpadi igazság megteremtésével.. Ignotus, a nagytekintélyű kritikus írta Ditróiról: ő volt a magyar Sztaniszlavszkij, "aki e színházat Budapest első színházává emelte." Ez a hiteles játékstílus nemcsak markánsan megkülönböztette az akkor már erősen retorikus, konzervatív Nemzeti Színháztól, hanem e stílus birtokában képes volt a színház a modern huszadik századi drámák hiteles és pontos eljátszására is, külföldi és magyar darabokból egyaránt. Már a kezdetektől legalább háromféle arculatot mutatott: játszott klasszikusokat, irodalmi rangú kortárs szerzőket, és színészei mindenkor sikerre tudták vinni az elegáns francia vígjátékokat, bohózatokat, a "jól megcsinált darabokat.". (A legenda szerint ezeknek a daraboknak a fordítása közben tanulta meg a drámaírást Molnár Ferenc, Heltai Jenő.) S mindezek a törekvések szerves, egységes, európai szellemiségű programmá álltak össze. Ditrói Mórt Jób Dániel követte, aki folytatta és megújította a vígszínházi szellemet, és ugyanolyan szinház- teremtő szigorral és megújító készséggel dolgozott, mint elődje. Mindketten két megkerülhetetlen törvényt ismertek: mindig korszerűnek lenni és a közönséget - a legnemesebb értelemben -szolgálni. E két nagy művész szerves folytonosságot teremtett, és munkásságuk legendás színházi alkotók sorát nevelte ki. Néhány név e színháztörténet fénykorból: Varsányi Irén, Hegedűs Gyula, Fenyvesi Emil, Góth Sándor és Góthné Kertész Ella, Csortos Gyula, Tanay Frigyes, Gombaszögi Ella és Frida, majd a későbbiekben Jávor Pál, Gaál Franciska, Darvas Lili, Muráti Lili, Somlay Artur, Tolnay Klári, Kabos Gyula, Ráday Imre, Ajtay Andor, Páger Antal és sokan mások. Nemcsak a korszerű színjátszás indult el e falak közül, hanem itt született a modern magyar polgári dráma is. Itt indult a világhír felé, a Vígszínház háziszerzőjeként Molnár Ferenc. Itt aratta sikereit a huszadik század elején Heltai Jenő, Bródy Sándor, Szomory Dezső, Lengyel Menyhért, Szép Ernő, majd a két háború között Hunyady Sándor, s néhány nagy siker fűződött Móricz Zsigmond bemutatókhoz is. Herczeg Ferenc is ünnepelt szerzője volt a színháznak. A könnyed, elegáns hazai vígjátékok, és zenés játékok ősbemutató sorozata is folytatódott, különösen a két háború közötti időszakban. A külföldi szerzők közül: Hauptmann, Ibsen, Shaw, Oscar Wilde, a két háború között: O'Neill, Pirandello és Brecht merész Koldusoperája volt műsoron, és legfontosabbként: a huszas években mindjárt egy egész ciklus keretében ezen a színpadon szólalt meg először Csehov. Zsúfolt házakkal folytatódott tehát a Vígszínház története, bár a csődök, a gazdasági világválság, az elkomoruló közhangulat ezt egyre nehezebbé tették. A II. világháború utolsó napjaiban bombatalálat érte az épületet, amely újra felépítve 1951-ben nyílt meg a Magyar Néphadsereg Színháza néven. A következő évtizedben öt igazgató váltotta egymást: Ladányi Ferenc, Horváth Ferenc, Goda Gábor, Somló István és Magyar Bálint. E két utóbbi, de különösen Magyar Bálint mindent elkövetett, hogy - az adott kor kultúrpolitikai lehetőségei között- újra felélessze az értékes, régi vígszínházi szellemet és hagyományokat. A Vígszínház 1961-ben visszakapta régi legendás nevét, s majdnem két évtizedig a kiváló színész ( a színháztörténeti jelentőségű Művész Színház létrehozója, rendezője, színésze) Várkonyi Zoltán igazgató-főrendezőként határozta meg a teátrum újkori történetét, Horvai István rendezővel együtt. Mellettük bontakozott ki két fiatal rendezői pálya is: Kapás Dezsőé és Marton Lászlóé. Kapás Dezső korai halálával (1993) nagy veszteség érte a társulatot. Várkonyi folytatta és megújította nagy elődei iskoláját. A korszerűség és népszerűség roppant érzékeny egyensúlyában tudta irányítani színházát. "Vonzódom az "izgalmas", az "érdekes" színházhoz. Nem szeretem az epikus, az irodalmiaskodó színházat! A színház cselekvő, aktív valami! Boldog vagyok,, ha a közönség az előadás után gondolkodni kezd, azon, amit látott. De boldogtalan volnék, ha az előadás közben nem jutna eszébe semmi! Azonnal az értelemre, az érzelmekre, az idegekre ható színházat szeretek csinálni. Nem kedvelem tehát a lassú áramlású, pszihológizáló műveket, amelyek a semmit próbálják úgy csoportosítani, hogy valaminek lássék." Gábor Miklós írta róla: "Mindig úgy gondoltam rá, mint talán az egyetlen emberre Magyarországon, aki ha bárhol a világon megjelenik -Párizsban, Londonban, Moszkvában, Tokióban - egy perc alatt színház nő körülötte." 1967-ben megnyílt a Vígszínház kamaraszínháza, a Pesti Színház, 560 férőhellyel. 1995-ben pedig új játszási hellyel gazdagodott a társulat, a Házi Színpad nevű stúdióval, amely a továbbiakban különleges hangú kortárs drámaírók (például Enda Walsh, Martin McDonagh, Vaszilij Szigarjev, a magyar szerzők közül pedig Kárpáti Péter, Esterházy Péter) bemutatkozó helye lett. Várkonyi Zoltán halála után (1979) Horvai István vette át az igazgatást 1985-ig, őt pedig Marton László követte. 2004-ben újabb pótolhatatlan veszteség érte a társulatot Horvai István halálával. Marton László után, 2009. február 1-jétől Eszenyi Enikő vezeti a teátrumot. A Várkonyi-érában a Vígszínház (és a Pesti) színpadán ismét otthonra lelt a modern európai és amerikai dráma, és a századelőhöz hasonlóan a hetvenes években ismét itt bontakozott ki a magyar dráma második aranykora Örkény István, Eörsi István, Szakonyi Károly, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Székely János, Sütő András, majd a következő nemzedék: Nádas Péter, Bereményi Géza, Kornis Mihály, Spiró György, Esterházy Péter és az elmúlt években a legfiatalabbak: Kárpáti Péter, Hamvai Kornél műveivel. Legendás előadások sora jelzi ezt az időszakot, többek között a Vígszínházban: Romeo és Júlia, A fizikusok, Közjáték Vichyben, A vörös postakocsi, Szerelem, ó!, A testőr, Ványa bácsi, A nők iskolája, Képzelt riport..., Három nővér, Házmestersirató, Kakukkfészek, Eredeti helyszín, Őfelsége komédiása, Körmagyar, Bűn és bűnhődés, ... a Pesti Színházban: Egy őrült naplója, A nyár, Furcsa pár, Platonov, Nagyvizit, Adáshiba, Macskajáték, Utazás az éjszakába, Pisti a vérzivatarban, Equus, Találkozás, Kőműves Kelemen, Szentivánéji álom... A Várkonyi társulat nagyjai voltak: Sulyok Mária, Pálos György, Ruttkai Éva, Bulla Elma, Bánki Zsuzsa, Bilicsi Tivadar, Somogyvári Rudolf, Benkő Gyula, Pethes Sándor, Páger Antal, Latinovits Zoltán, Szabó Sándor, Tomanek Nándor, a díszlettervező Fehér Miklós, Darvas Iván és Bárdy György. Sajnos már múlt időben kell beszélnünk a felejthetetlen Tábori Nóráról is, aki egyszer így nyilatkozott: " a Vígszínház és az én életem összefonódott." A színház a hetvenes-nyolcvanas évtizedben kortárs külföldi és magyar ősbemutatók mellett eredeti magyar musicalekkel vonzott magához új közönségréteget: a Képzelt riport... (1973), Harmincéves vagyok (1975), Jó estét nyár, jó estét szerelem (1977), a Kőműves Kelemen (1982) majd a még most is telt házakat vonzó A Padlás (mind az öt Marton László rendezése) és a közelmúlt sikere A dzsungel könyve (Hegedüs D.Géza munkája, 1996) A Padlás példátlan sikersorozatát, a 600. előadást 2005. októberben együtt ünnepelte a társulat és a közönség. Szorosan követi ezt a felújított színház ünnepélyes megnyitásakor (1994) színrekerült, és azóta is telt házakat vonzó Össztánc Marton László rendezésében. A vígszínházi siker-repertoár másik meghatározó darabja - az épületben sokszor vendégrendező Valló Péter munkája - a Játszd újra, Sam!, amely - szinte hihetetlen - 25 éve folyamatosan műsoron van! Az utóbbi évtized örvendetes eredménye, hogy a klasszikus drámaírók újraértelmezett, korszerű előadásai szintén a repertoár sikerdarabjaivá váltak. (Így Shakespeare Sok hűhó semmiért és Tévedések vígjátéka című komédiái a Vígszínházban, a Pesti Színházban pedig Osztrovszkij Négy lába van a lónak, mégis megbotlik című darabja.) Mindhármat a kiváló színésznőből jelentős rendezővé (is) érett Eszenyi Enikő állította színpadra. Ibsen Nórája a nagyszínházban, Marton László rendezésében több mint 100. előadást élt meg. Nagy művészi elismerést hozott a színháznak Zsótér Sándor két Brecht munkája; A szecsuáni jóember és A kaukázusi krétakör. A 21. században már-már világjelenség, hogy a nagyobb nézőterű színházak többsége vagy elvesztette értékre vágyó közönségét és musicalek játszóhelyévé vált, vagy csupán szórakoztató darabok bemutatását tervező intézménnyé alakult át. A Vígszínház nem kívánta és nem is kívánja ezt az utat követni. Folyamatos célkitűzése, hogy a színház megőrizze és egyre hangsúlyosabbá tegye a modern, 21. századi, népszínházi jelleget, azt, amelyre az érték és a népszerűség folyamatosa egyensúlya a jellemző. A Víg tehát olyan teátrum kíván lenni, ahol a gyerekkortól a kamasz-felnőtt és idős korig, nemzedékváltásokon át megmarad a színház és a nézők aktív kapcsolata. Az a gyerekközönség, azok a fiatalok, akik Halász Judit dalain, A Padlás, az Óz, a jelenlegi Hamupipőke, A dzsungel könyve és a Pinokkió előadásain nőttek fel, tapasztalataink és reményeink szerint a későbbiekben is hűségesek maradnak a színházhoz. A Vígszínház három játszóhelyén esténként 1700 néző foglal, foglalhat helyet és ez a tavalyi évadban több mint 350.000 látogatót jelentett. S ez az imponáló szám csak emelkedhet, ha sikerszériánk az idén is folytatódik. A Víg és a Pesti színházi bérlők száma 2006-ban elérte a 16500-as számot. Kivételes öröm, de még nagyobb felelősség olyan színházat működtetni, amelyet ennyi ember fogadott a bizalmába. Közönségünknek és magunknak, "színházcsinálóknak" is azt kívánjuk, hogy folytatódjék ez a tendencia, s a színház mindannyiunk örömére megtartsa kettős célját: a közönség szolgálatát és az értékek megőrzését.