Kis ökokitérő
Hosszas sorbanállás után, a jegypénztárnál kaptuk meg kinyomtatott jegyünket, amiről 2 biztonságiemberes-motozásos-táskaátnézős kapu után a jegykezelő hostess lányok beolvasták a QR kódot, majd ment a (nem szelektív) kukába. Egy ilyen sold-out estén több ezer jegy, máskor több száz jegy kerül hasonló sorsra, kinyomtatják 3 percre, hogy aztán kidobják. Remélem, hogy 2017-ben ennél környezettudatosabb, és gyorsabb beléptetés is létezik, amit hamarosan a Park is jobb megoldásnak talál majd...
Az előzenekar koncertjének kb. felére sikerült a sok macera után bejutnunk, de sajnos azt kell mondjam, úgy tűnt, hogy nem sokról maradtunk le. A hangulatot felpörgetni, az embereket kicsit bemelegíteni, megmozgatni hivatott The Black Heart Rebellion mintha életében először állt volna színpadon, kissé összeszedetlen volt, de a hangosítás minősége tette fel a “koronát” az előadásukra: sajnos élvezhetetlen volt a koncert. (Azóta belehallgattam több dalukba, stúdiófelvételen hallgathatóbb, és ha jól szólt volna, MM elé tökéletes hangulatcsináló lehetett volna. De nem volt.)
Az átszerelés hosszas volt, legalábbis a 32 fokban mindenki óráknak érezte, főleg, aki rendes gót/metálarcként talpig feketébe öltözött. Közben a színpad elejére leengedtek egy mindent eltakaró fekete függönyt, így teátrális belépőre számítottunk.
3-5 perc tücsökciripelés után tényleg elnémult minden, és ahogy vártuk, igen látványosra sikerült a kezdés: a fekete lepel lehullott, és elénk tárult a színpad, ami vérvörös fényben úszott, és a misztikus érzésre csak rátett egy lapáttal a füstgép. Marilyn Manson szép lassan sétált előre a füstből, kibontakozó alakja láttán mindenki őrült sikításba kezdett, így a dal elejét nem nagyon hallottam. Amikor rólam ujjatlan pólóban és rövidnadrágban is szakadt a víz, elképzelni se tudtam, hogy a mellettem állók hogy bírják hosszú nadrágban, de amikor megláttam, hogy fent a színpadon milyen ruhát húztak magukra, majd’ elájultam. Mindenki talpig feketében (várható volt), hosszúujjú nadrágban és ingben (kevésbé volt várható), majd jött Marilyn Manson, aki lábszárközépig érő acélbetétest viselt hosszú fekete tapadós bőrnadrággal, egy hálós-csipkés feszülős pólóval, amire még rákerült egy fekete ing, mellény, egy köpenyszerűség és egy hosszú fekete bőrkabát. Plusz természetesen a halotti arcot idéző smink. Már a látványától leolvadt rólam a bőröm, de ő látszólag nem zavartatta magát olyen csekélységek miatt, mint a hőség.
A Revelation című számmal kezdett, amihez nem kellett sokat hozzátennie, a közönség önfeledten üvöltötte végig az egészet. Ezután egyből egy nagy “sláger” következett: a New Shit. A dal több mint 7 éve jelent meg, ekkor még elég nagyot ütött, sőt, amikor hallgatom, még most is libabőrös leszek, van benne egy “creepy” vonal, ami sok MM dalban fedezhető fel. A Parkban azonban sajnos alig hallottuk az éneket (később ez javult, bár nem biztos, hogy jobban jártunk). A “babble babble bitch bitch rebel rebel party party sex sex sex and don't forget the violence" -nél kellett volna hátborzongva extázisba esnünk, a várt hatás azonban elmaradt: az ének hamis volt, halk is, a scream pedig erőtlen.
A körülöttünk állók és a kivetítő szerint az elöl bulizók viszont remekül érezték magukat, énekeltek minden egyes sort torkukszakadtából, nem nagyon rontották el a hangulatukat ilyen apróságok. Egyérelmű volt, hogy Marilyn Mansonnak óriási hatása volt és van is az emberekre, a zenére, és még mindig rengetegen kíváncsiak rá, ami jól látszott a koncerten is, ez pedig mindenképpen tiszteletreméltó.
A következő dal a mOBSCENE volt, egészen véletlenül előkerült egy fekete-piros női alsónemű, amit MM feltornázott magára, és úgy énekelte el a dalt, ami 20 éve egészen megszokott látvány lett volna tőle, most viszont kicsit groteszkül hatott a bőrnadrágon a piros tanga egy majdnem 50 éves előadón. Tegyük hozzá, jócskán többnek néz ki 50-nél, hihetetlenül megfáradt volt az arca, egyszerűen megöregedett, ami minden szempontból meglátszott rajta.
Elhangzott természetesen a Sweet Dreams (ami alatt két óriási gólyalábon egyensúlyozott, néhol félteni kellett, el ne essen, hiába támogatta magát két mankóval, viszont ez már meglepően jól szólt, volt benne erő), a Disposable Teens és a The Beautiful People. 15 dalt játszott el, elég hullámzó teljesítménnyel. Volt, amikor 5 percre is eltűnt a színpadról, és mindenféle jammelgetés nélkül, néma csendben vártuk, hogy folytatódjon az este. Néha felpörögve tért vissza, néha fáradtabban, mint valaha. Amikor beszélt a közönséghez, sokszor nem értettem, mit mond, annyira összefolytak a szavai.
Gyenge teljesítményét talán ráfoghatnánk arra is, hogy nemrég vesztette el édesapját, akivel nagyon jó viszonyt ápolt, így ez nyilván megviseli, és egy ilyen terhet nehéz cipelni, pláne feldolgozni egy turnén. Az előadásmódja, akár a hangulata, az energiája mind betudható lehetne akár ennek is, de a hamis, elhaló hang, az éneklés mennyiségét bőven leköröző földön fetrengés, kínlódás már egészen más tészta.
Sokan évek óta várják, hogy láthassák kedvencüket élőben, így valószínűleg ezek a dolgok nem mindenkinek nyomták rá olyan mértékben a bélyeget a hangulatra, hogy ne tudják élvezni a bulit. Azon viszont mindenki meglepődött, amikor az utolsó dalnál (amiről nyilván nem tudtuk hogy utolsó) egyszerűen az elénekelt sor végén vissza se nézve lesétált a színpadról. Visszatapsról szó se volt, kb azonnal elkezdték tolni a DJ-k a lekeverő zenéket, és elkezdték lepakolni a színpadot. Egy “thank you” vagy “bye” azért belefért volna, de nem ezen múlt, hogy kicsit keserű szájízzel jöttem el a koncertről.
Én egy megöregedett, megfáradt rocksztárt láttam, aki nem volt ezen a koncerten a topon. Sajnos csak árnyéka volt régi önmagának. Maga a zenekar jól szólt, lendületes, és élvezetes volt, az erőteljes ének hiányzott mellőle, amit tökéletessé tette volna az estét.
PS: a koncertet lekeverő egyik első dal az In The End volt a Linkin Parktól, akkor érkezett ugyanis a friss hír, hogy az énekes Chester Bennington öngyilkos lett, így az ő emlékére szólt a dal.
Szólj hozzá!