Morrissey hatása nehezen túlbecsülhető. A The Smiths élén elég volt négy és és négy album ahhoz, hogy alapjaiban írják át a brit pop nyelvét: a This Charming Man, a How Soon Is Now? vagy a There Is a Light That Never Goes Out nemcsak slágerek lettek, hanem hivatkozási pontok is. A zenekar klasszikus felállását Morrissey (ének, szöveg), Johnny Marr (gitár, zene), Andy Rourke (basszusgitár) és Mike Joyce (dob) alkotta. A feloszlásuk nem egyetlen látványos szakítás eredménye volt, inkább egy több irányból felépülő, lassú szétesés. A középpontban a Morrissey-Marr páros állt: Marr írta a zenét, Morrissey a szövegeket, és kezdetben rendkívül erős kreatív egységet alkottak, később azonban kimerültség és zenei iránybeli különbségek jelentek meg. Marr belefáradt a tempóba és abba, hogy a zenekar nem tud eléggé nyitni, míg Morrissey egyre inkább kézben tartotta a működést, ami megnehezítette az együttműködést. Ehhez menedzsmentproblémák és belső feszültségek is társultak, így amikor Marr 1987-ben kilépett, a zenekar gyakorlatilag azonnal megszűnt.
A zenekar rövid pályája után Morrissey szólóban folytatta, és bár a hangsúlyok változtak, a karakteres hang és a sajátos, gyakran ironikus, gyakran melankolikus dalszövegvilág megmaradt. A Suedehead, az Everyday Is Like Sunday vagy az Irish Blood, English Heart már ennek a korszaknak a lenyomatai. A számok mögött viszont mindig ott volt egy nehezebben körülírható jelenség is: Morrissey nem egyszerűen énekes, hanem figura. Az a típusú előadó, akinek a megszólalásai legalább annyira részei a történetnek, mint a dalai. Morrissey mindig is szeretett „kívül állni”, de az utóbbi években a meg nyilatkozásqai már nemcsak provokatívak, hanem konkrét politikai állásfoglalásokként is értelmezhetők – és ez az, ami igazán megosztja a közönségét. De ez az ellentmondásosság végigkísérte a pályáját, és részben ez tartja ma is folyamatos mozgásban a róla szóló diskurzust.
Az elmúlt években koncertjeit nemcsak a kultusz, hanem egyfajta bizonytalanság is kíséri... A számok ezt elég pontosan mutatják: 2025-ben a tervezett 63 fellépésből nagyjából 32 maradt el, 2024-ben pedig 23-ból 9, vagyis két év alatt összesen 43 koncert esett ki – ez nagyjából a program fele. Ha tágabban nézzük, gyakran idézett adat, hogy az utóbbi időszakban körülbelül száz meghirdetett koncertből közel ötvenet töröltek vagy halasztottak el, és ez a minta nem új: a teljes pályáját nézve több száz, nagyjából négyszáz koncertje hiúsult meg vagy csúszott. Az okok elég változatosak: egészségügyi problémák, kimerültség, biztonsági aggályok, illetve időnként egészen sajátos, Morrissey-re jellemző indokok – a körülményektől a zajviszonyokon át egészen elvi kérdésekig. Ez a fajta kiszámíthatatlanság szinte a „Morrissey-sztori” részévé vált, és minden bejelentett koncertnél ott van a kérdés: tényleg meg fog történni?
A mostani turné apropóját a legutóbbi anyagai adják, köztük a Make-up Is a Lie, amely tovább viszi azt a nehezen kategorizálható, saját hangot, amit Morrissey az évek során kialakított. A zenében ugyanúgy jelen van a klasszikus brit pop hagyománya, mint az a folyamatos igény, hogy valamit kicsit másképp mondjon el, mint mindenki más... A július 12-i koncert egy újabb találkozási pont egy olyan előadóval, aki – minden ellentmondásával együtt – még mindig megkerülhetetlen. És akinek az esetében az is hozzátartozik a történethez, hogy amíg fel nem lép a színpadra, addig semmi sem teljesen biztos.
Morrissey, Barba Negra
Szólj hozzá!