Tóth Vera

A Balaton felvidéki kisvárosban, Tapolcán születtem 1985 március. 3án. Már egészen kicsi koromban rajongtam a művészetekért, de még nem tudtam melyik ága az, ami a leginkább érdekel, egy biztos volt, hogy nem irodista, tanár, vagy biokémikus leszek!
Az óvodában már felfigyeltek muzikalitásomra és érzékemre a zene iránt, ezért javasolták, hogy ének-zenei általános iskolában tanuljak tovább, ez így is lett. Szerettem az osztálytársaim, mindig anyáskodtam felettük, de valahol különcnek tartottak és soha nem fogadtak el igazán, ezért harmadikos korom után anyukám egyszerűen átíratott egy másik iskolába, ahol aztán már nagyon jól éreztem magam.
Kicsiként mindig Aretha Franklin-t, Stevie Wonder-t, Luther Vandross-t és gospelt hallgattam, ha nem is tanultam meg a szöveget, mindíg a halandzsa angolt használtam, amiből az lett, hogy nagyon megszerettem ezt a nyelvet és ezt is részesítettem előnyben későbbi énekléseim során. Nem mindig jött jól, mert míg az osztálytársaim népdalt vittek, én valamelyik blues-t, gospel-t énekeltem a versenyeken és volt, hogy a zsűri épp emiatt menesztett az elődöntőkből. Nem adtam fel és éreztem, hogy nem lehetek más, nekem ezt kell képviselnem.
Komolyabb szerepléseim akkor kezdődtek, mikor a középiskolai tanulmnyaim elkezdtem. Az egyik énekórán Halápi Kati néni tanárnő kérdezte, van e olyan, aki konyít valamit ehhez a mesterséghez? Én félve jelentkeztem és az egész osztály előtt rázendítettem egy dalra, amiből aztán hatalmas örömujjongás lett. Később aztán elég nagy kakukktojás voltam a tapolcai zenei palettán, ugyanis szeszélyes, lázadó tinédzserként rájöttem, hogy épp azt fogom hangoztatni a torkomból, amihez az adott helyzetben, pillanatban kedvem van.
Így lettem univerzális hangulaténekes-nő:), mert daloltam musical stúdióban, népdalt, műdalt, rockegyüttesben, zenéltem pénzért hétvégente, a himnuszt is mindig én énekeltem a városi rendezvényeken, mellette szavaltam, színtársulatban tevékenykedtem. Ez után elég hamar rájöttem, hogy elaprózom magam és ez, így nem mehet tovább. 16 évesen sokmindenből kiestem, nem találtam a helyem a zenében, kicsit elkeseredtem és csak éltem zűrzavaros, hedonista gimnáziumi időszakom, mígnem találkoztam egy veszprémi énektanárnővel, Völler Adéllal, aki által minden megváltozott. Újra lett önbizalmam és végre újra megmérettem magam különböző versenyeken, bekerülhettem a régió legjobb énekesei közé, ami akkor nagy megtiszteltetés volt számomra. Énekelhettünk nagy énekesekkel, nagyszínpadokon, nagyban. Ekkor azt éreztem, nekem ez nem elég, kell még valami más is, valami saját. Egyébként, komolyabb szerepléseim akkor kezdődtek, mikor a középiskolai tanulmnyaim elkezdtem. 18 éves voltam, amikor a tv2 elkezdte reklámozni a megasztárt, amire édesanyám figyelmes lett és rohant ki a szobából, hogy itt a nagy lehetőség! Én nem rajongtam az ötletért, mert féltem, hogy hasonló sztárcsináló műsor lesz ez is, mint amik azelőtt évekkel mentek. Abban is maradtunk anyuval, hogy nem erőltetjük a dolgot egy újabb csalódás elkerülése érdekében, mert igen is, abban az időszakban, otthoni pályafutásom alatt, sokszor eláztattam az ágyneműmet a könnyeimmel. Két hét után csörgött a telefonom és egy kedves hang szólalt meg, aki a megasztár válogatására hívott a jelentkezési lapom alapján. Éreztem, hogy anya keze van a dologban. És milyen jól éreztem....:) ő adta fel a lapomat, mert bízott bennem. Egyszer csak Budapest utcáin találtam magam. Furcsa volt, hisz előtte csak osztálykiránduláson láttam ezt a csodaszép várost. A válagatáson rengeteg fazonú, hangú embert volt, ugyanazokkal a vágyakkal, ugyanazokkal az esélyekkel. Énekeltem és bejutottam az ötvenes selejtező csapatba, ötszáz emberből. Olyan hihetetlennek tűnt, minden felfordult! Jött a stylist és kicserélte a ruhánkat, jött a fodrász és levágta a hajunkat jött a sminkes és egy igazi nőt faragott belőlem, mindenki körülöttünk forgott, elképesztő volt. Aztán eljött a legfontosabb pillanat, éneklés a 12-be jutásért. előadtam a dalt ,amit mindig is szerettem, a hamu és gyémántot és továbbmentem, továbbmentem egy álom felé, amit soha ,de soha nem gondoltam volna.. Hétről hétre keményebbnél keményebb feladatokat kaptunk. Rengetegen sündörögtek körülöttünk, rengetegen adtak lelki támaszt.Seres Attila, Angyal Viki, Micheller Mirtill, Pocsai Kriszta. Ők voltak a tanáraink, de milyen jó is volt velük dolgozni. A megasztár ház hangulatát valószínűleg semmi nem adja majd vissza az életben, mikor beköltöztünk, mikor jöttek a csínytevések, a rendőrök, mert hangosak voltunk. olyan jókat nevettünk ,veszekedtünk, de még csendben lenni és sírni is jó volt ottbent.. hiányzik, akárhányszor elmegyek arra, mindig gombóc nő a torkomba és pityergősre áll a dolog... A csapattal, maximális szívvel és lélekkel adtuk elő mindenféle stílusú dalokat. Nehéz volt elhinni, hogy a közönség újra és újra továbbjuttat engem! Aztán eljött a végső döntő. Már csak ketten maradtunk Ibolyával. bevallom, hogy egy kicsit olyan bulisra vettük a figurát a végén, mert már annyira el voltunk fáradva ,hogy másképp nem ment! Söröztünk, ugráltunk az ágyon, beszélgettünk és talán a dalokkal töltöttük a legkevesebb időt, egy idő után már nem ment be az agyba, bármit is tettünk. Végül az Én nevem mondták, ami számomra egy hatalmas, szavakba bocsáthatatlan érzés volt, talán először fel sem fogtam. Az igazi kihívás csak ezután jött, de úgy érzem rengetegszer, megbirkóztam az akadályokkal és elképesztő sikereket értem el, és remélem, fogok is! Énekelhettem olyan emberekkel egy színpadon, akikről évekkel ezelőtt még álmodni sem mertem. Már a harmadik lemezen vagyok túl, és nagyon büszke vagyok magamra emiatt (is). Tele vagyok álmokkal, tervekkel és életszeretettel, ami nagyon fontos ebben a szakmában! Fontos, hogy ember tudj maradni és alázatos, nem elég a tehetség. Sok hibát elkövettem, de alapvetően nem bántam meg semmit! Elért sikereimről talán egyszer egy könyvben, vagy egy beszélgetésben többet fogok mondani, de annyi legyen elég, hogy mindenkinek sikerülhet!