A kilencvenes évek elején a metal világában szinte minden mozgásba lendült. A nyolcvanas évek nagy thrashzenekarai új utakat kerestek, a grunge megjelenése átrendezte a rockzenei erőviszonyokat, és egyre több előadó próbált alkalmazkodni a megváltozott zenei környezethez. A Metallica 1991-es, fekete borítós albuma már megmutatta, hogy a súlyosabb, lassabb és közérthetőbb dalokkal is hatalmas közönséget lehet elérni.
Az Anthrax-sztori
A zenekar számára ez a változás nem csupán zenei döntést jelentett: 1992-ben megváltak Joey Belladonnától, attól az énekestől, akinek hangja a zenekar legismertebb nyolcvanas évekbeli lemezeit meghatározta (az első nagylemezen Neil Turbin énekelt).
A helyére érkező John Bush korántsem volt ismeretlen a metalrajongók előtt. Az Armored Saint frontembereként már komoly tekintélyt szerzett, és egészen más énekesi karaktert képviselt, mint elődje. Belladonna magasabb, dallamosabb, olykor szinte operai megszólalásával szemben Bush mélyebb, érdesebb, földközelibb hangon énekelt. Az Anthrax pedig nem egyszerűen új hangot kapott, hanem vele együtt új zenei arculatot is.
Az 1993-ban megjelent Sound of White Noise ennek az átalakulásnak lett az első és talán legfontosabb dokumentuma. A lemez a Billboard 200-as albumlistájának hetedik helyéig jutott, vagyis kereskedelmi szempontból egyáltalán nem bizonyult kudarcnak. A rajongók véleménye azonban már korántsem volt ilyen egyértelmű. Akik az Among the Living vagy a Persistence of Time Anthraxét szerették, azok közül sokan idegenkedtek az új megszólalástól, mások viszont éppen Bush hangján keresztül ismerték és szerették meg a zenekart. A Only és a Room for One More ma is jól példázza, milyen irányba indultak el: a thrash lendületéből megőriztek valamennyit, de a hangsúly egyre inkább a súlyos riffekre, a groove-ra és a dalok atmoszférájára került.
Az Anthrax több mint egy évtizeden át folytatta a munkát Bushsal. A Stomp 442 (1995), a Volume 8: The Threat Is Real (1998) és a We've Come for You All (2003) mind ennek az időszaknak a részei, még ha nem is értek el akkora kereskedelmi sikert, mint az első közös album. Közben a metal világa is tovább változott, és a zenekarnak már nemcsak saját múltjával, hanem egyre újabb zenei irányzatokkal is versenyeznie kellett.
Bush 2005-ös távozása után az Anthrax megpróbálta újra összehozni a klasszikus, Joey Belladonna nevével fémjelzett felállást, ám az újraegyesülés nem bizonyult tartósnak. Belladonna ismét távozott, a zenekar pedig 2007-ben Dan Nelsont választotta új énekesének. Vele már egy új albumon is dolgoztak, de a közös munka végül a lemez megjelenése előtt megszakadt. 2009-ben rövid időre John Bush tért vissza a mikrofon mögé, majd 2010-ben ismét Belladonna csatlakozott a zenekarhoz. Azóta ő az Anthrax énekese, a koncertprogramban pedig ismét a klasszikus korszak dalai dominálnak, Bush éveinek szerzeményei jórészt háttérbe szorultak. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a zenekar megtagadná ezt az időszakot, sokkal inkább azt, hogy a jelenlegi felállás a saját történetének más fejezeteire helyezi a hangsúlyt. A 2026-os koncertprogramok is ezt mutatják: a Bush-korszak dalai gyakorlatilag hiányoznak a műsorból.
John Bush persze nem vonult vissza a zenéléstől. Visszatért eredeti zenekarához, az Armored Sainthez, amellyel az elmúlt másfél évtizedben több nagylemezt is készített, legutóbb 2026 májusában jelent meg az Emotion Factory Reset című albumuk. Emellett a 2023-ban alakult Category 7 énekese is, a metalzenészekből összeállt formáció 2024-ben mutatkozott be első lemezével.
A Bush-sztori
A kezdeményezés ráadásul nem az Anthrax ellenében született. Bár Bush távozása után voltak feszültségek az egykori zenésztársak között, a kapcsolatuk azóta rendeződött. Scott Ian gitáros, akivel mindvégig megmaradt a barátságuk, kifejezetten örült annak, hogy a régi dalok ismét színpadra kerülnek. Olyannyira, hogy maga is szeretett volna beszállni néhány szám erejéig Bush egyik amerikai koncertjébe, ám az egyeztetési nehézségek végül keresztülhúzták a tervet. Bush a maga részéről minden egykori zenésztársát szívesen látta volna vendégként, és hangsúlyozta, hogy nem versenyezni akar az Anthraxszal, hanem megünnepelni a közösen létrehozott zenét.
Egy rádióinterjúban arról is mesélt, hogy újra meg kellett tanulnia bizonyos dalokat, és meglepte, hogy a régen nem énekelt számok szövegei milyen könnyen visszatértek az emlékezetébe. A New York-i koncerten például egy kitartó rajongó kérésére előadták a Strap It On című szerzeményt, amelyet az Anthrax annak idején soha nem játszott élőben. Vagyis a műsor nemcsak a jól ismert dalok újbóli megszólaltatására ad lehetőséget, hanem arra is, hogy az egykori albumok kevésbé ismert darabjai végre színpadra kerüljenek.
Bush ráadásul nem alkalmi kísérőzenekarral vág neki a turnénak. A Category 7-ből Phil Demmel és Mike Orlando gitárosok, valamint Jason Bittner dobos csatlakoznak hozzá, basszusgitáron pedig régi Armored Saint-zenésztársa, Joey Vera játszik. A névsor önmagában is figyelemre méltó: Demmel a Machine Head egykori gitárosa, Bittner pedig korábban az Anthraxban is dobolt. Ez a felállás tehát nem egyszerűen reprodukálni próbálja a régi felvételeket, hanem saját zenei tapasztalatával kelti új életre őket.
A Celebrating the Songs of Anthrax 1993-2003 című műsor különlegessége éppen abban rejlik, hogy nem egy klasszikus album évfordulójára épül, és nem is az eredeti felállás újraegyesülését ígéri. Egy olyan időszakot állít a középpontba, amelynek megítélése az elmúlt három évtizedben sokat változott. Ami 1993-ban egyes rajongók számára szakítást jelentett a megszokott Anthraxszal, az másoknak éppen a zenekarral való találkozás kezdete volt. Azóta pedig felnőtt egy nemzedék, amely már nem feltétlenül a Belladonna-Bush-vita részeként hallgatja ezeket a lemezeket, hanem önmagukért szereti őket.
John Bush 2027. augusztus 3-án a budapesti Dürer Kertben lép fel, ahol mind a négy Anthrax-albumából válogat majd.
A jegyértékesítés október 30-án, délelőtt 10 órakor indul.
John Bush, Anthrax
Szólj hozzá!