Két este, két világ – Dzsúdlóval búcsúzott a nyártól a Budapest Park

Milyen érzés bő öt hónap elteltével végigsétálni ugyanazon a kordonsoron, ugyanazzal az övtáskával a válladon, ugyanolyan várakozástól zakatoló szívvel, miközben egy teljesen más valóságot hagysz kint? Amikor szinte semmi nem változott, mégis teljesen más ember lettél? Április 22-én, a Soundchecken a Random Trippel indítottuk a Budapest Park XV. szezonját, majd október első hétvégéjén Dzsúdló dupla telt házas koncertjével zártuk le. A két esemény között pedig „jó sok kép belefért a nyárba”. A zöldellő rügyekből sárguló lombok lettek, a jéghideg limonádékból gőzölgő teák, és a fesztiválok helyett már a klubkoncertek Facebook-eseményeinél nyomjuk az Érdekel gombot.

Mielőtt azonban a tízezres küzdőtereket néhány száz fős bulikra cseréltük volna, Juhász Márton két elit „klub” tagjává is avanzsált. Egyrészt csatlakozott a Halott Pénzhez, Horváth Tamáshoz és a Kowalsky meg a Vegához, vagyis azokhoz az előadókhoz, akik legalább tízszer léptek fel a főváros ikonikus helyszínén. Másrészt belépett azok táborába is, akik 2026-ban kétszer is kitették arra a bizonyos kordonsorra a SOLD OUT táblát – mint Majka, a BSW, a Bagossy Brothers Company, Beton.Hofi vagy Manuel. Mindezt mindössze öt év alatt.

Ha visszaugrunk az időben, egészen 2019-ig, az Unom, a Baj lesz és a Minden megjelenéséig, majd 2021-be, a Szörnyeteg lemezbemutatójáig, láthatjuk, milyen hosszú utat tett meg az énekes azóta, hogy először állt a Fábián Juli tér színpadára. A következő években rendszeressé váltak a dupla Parkos koncertek, és a kitartó munka önálló estét hozott a Papp László Budapest Sportarénában, majd az MVM Dome-ban is.

Magánemberként és előadóként is hosszú utat járt be, és e két szerep idén talán minden eddiginél jobban eltávolodott egymástól. A legkeményebb estébe két darab lejjel belevágó fiatalembernek időközben saját tábora lett, miközben dalaiban továbbra is ott van az önreflexió, a bizonytalanság és az érzelmi útkeresés. Újabban egy egészen másfajta belső vizsgálatba fogott: azt feszegeti, lehetséges-e „civilnek” maradni egy olyan életben, amelyet reflektorfény világít meg. Hogyan lehet valaki sikeres, miközben nem érzi igazán magáénak a világot, amelyben él?

A 2026-os szezonzáró hétvégén Dzsúdló volt a Budapest Park rezidens fellépője. Mindkét koncertre rövid idő alatt elfogytak a jegyek. A közönség a július 9-én megjelent negyedik album, a Civil dalait is hallhatta, a második estén pedig szimfonikus zenekar csatlakozott a megszokott felálláshoz. Mindkét nap tűpontosan 19:50-kor csaptunk bele a Vrumm-ba.

A Supermanagement előadóitól már megszokhattuk a grandiózus díszleteket, amelyeket különösen azért szeretek, mert gyakran visszatérő, jellegzetes elemekkel dolgoznak. Ezek nemcsak látványosabbá teszik a koncerteket, hanem az előadók személyes védjegyeivé is válnak. Azahriah esetében ilyen az óriási fej, Deshnél a kalitka, a Wellhellónál pedig a negyvenhétezer forintos bankjegyeket szóró pénzpisztoly. Dzsúdlónál az összefonódó láncszemekből összeálló mikrofonállvány az első napon egy komplett, füstöt pöfékelő mozdonnyal és egy vasútállomással egészült ki. Mintha azt jelezte volna, hogy az új lemezzel művészünk karrierje következő állomása felé zakatol. A díszlethez egy magasított emelvény is tartozott, amelyre időről időre felment, így a távolabb álló nézők is jól láthatták.

A második estére mindez eltűnt, helyét egy sarló alakú hold és néhány felhő vette át. A változás némi csalódásra adhatott okot, ugyanakkor érthető volt: a színpadon helyet kellett biztosítani a szimfonikus zenekarnak is. A megszokott kíséretet Tembo (Schmidt Gergő – gitár), Ádám Donát (dob), Pap Attila (basszusgitár), Varga Zsófia és Várhegyi-Lucas Palmira (vokál), valamint a két vonós, Tóth Eszter és Friderikusz Péter alkotta. A koreográfiáért a Valentin-napi előadáshoz hasonlóan Farkas Amáta felelt, aki korábban Fluor és Diaz háttértáncosaként éveken át a Park színpadán is megfordult, de közreműködött a Madách Színház Six című musicaljében és a TV2 Sztárban Sztár című műsorában is.

A két koncert dallistája és vendégfellépőinek névsora nagyrészt megegyezett, a hangulatuk mégis egészen más volt. A pénteki estét jóval pörgősebbre, bohémabbra tervezték, míg a szombati mélyebb, komolyabb ívet járt be. Mindezt már az előzetesen meghirdetett dress code is sejtette: az első napon színes ruhadarabokban várták a közönséget, a másodikra pedig az elegáns viselet volt az irányadó.

Dzsúdlóhoz csatlakozott a színpadon a háromszoros Fonogram-díjas Krúbi (Bálnák), a magyar trapszcéna egyik meghatározó alakja, Lil Frakk (Lej), továbbá Gyuris (Tokio), Only U (Reflex), Young Majré (21) és Signo (Kelet) is. Mellettük a közönség nagy örömére mindkét alkalommal üdvözölhettük a fesztiválszezonra visszatérő Azahriah-t (Várnék), a szimfonikus műsorban pedig – noha ő lett volna az utolsó, akire ennél a felállásnál fogadok – Desht (Díva). Utóbbi fiatalembernél egyébként érdemes megállnunk még egy pillanatra: októberben átlépte az egymilliárdos összesített YouTube-megtekintést, a Pannónia pedig a koncert idején már 67 millió körüli megtekintésnél járt a videómegosztón.

A szombati koncert különösen szép pillanata volt a szeptemberben elhunyt Deák Bill Gyuláról szóló megemlékezés, amelynek részeként felcsendült a magyar blueskirály egyik legismertebb dala, a Rossz vér. Marci elmondása szerint azért szeretett volna néhány percet a Máté Péter-díjas előadónak szentelni, mert halála nagyon megviselte: Deák Bill Gyula nagy hatással volt a gyerekkorára és későbbi művészetére is. Számomra meglepő volt, milyen sokan ismerték az 1984-ben megjelent első Deák Bill-szólólemez címadó dalát. A történtek fényében különösen szívszorító volt hallgatni.

Mint minden Dzsúdló-koncerten – ezek az Unom percei voltak. Már hagyománnyá vált, hogy ezt a számot csak a Budapest Parkban és az annál nagyobb, kiemelt helyszíneken hallhatja élőben a közönség. A döntés mögött több ok is áll. Egyrészt Dzsúdló szeretné megőrizni a dal különleges jelentőségét, másrészt arra törekszik, hogy a Budapest Parkban mindig kapjanak valami olyan pluszt a vendégek, amit sehol máshol az országban. És tudjátok mit? Szerintem mára a refrén utolsó sorait már nem is feltételes módban kellene énekelnie. Nincs kétségem afelől, hogy az a bizonyos tábor mindig elkapná őt.

Zárásként pedig maradjunk még a komolyabb hangvételű daloknál. Azt gondolom, az október eleji fellépéseken is elhangzó kamera idővel az Unom méltó párjává válhat. Ha gondolkodtatok már azon, mennyire disszonáns az online térben megteremtett álvalóság, a tökéletesség illúziójába merevedő pillanatképek világa, és milyen kétségbeejtő, hogy közben félünk szembenézni a „kinti világ” tökéletlenségével, csak nyomjatok a lejátszás gombra!