A "küzdőtéren” préselődve szövegel egy vagánycsávó, hogy tavaly itt nagyon csinált valamit, értsd: eleresztette magát vagy ilyesmi, de képtelen vagyok felidézni a kifejezést, pedig a kék folt nem is tőle van, no meg szerencsére nem is a fejemen, így jogtalan az emlékezetkiesés… Csupán a karomba "bokszolt bele” egy másik "úriember” nem túl barátságosan, mikor a tömegben próbáltam ,,helyzetbe hozni” a Pentaxom, hogy a koncert ne ettől maradjon emlékezetes, hanem a jobbnál jobb fotók miatt.
Persze nem is a képektől marad, hiszen (kitartva ennél a kifejezésnél) igazán elereszthettük magunkat, remek volt Marcus Miller és együttesének koncertje. Csak ne lett volna ez a küzdőteres kínlódás a fotózással. Jajj, dehogy akarok átmenni negatívba, remekül éreztem magam, s bár a fotósnak – hiába gondolják úgy a népek – nem minden koncert szórakozás, munka az a javából –, de ez a három nap, amit a VeszprémFesten tölthettünk, mindenképpen a kivételek sorába kívánkozik.
Lelkiismeretfurdalás nélkül vallom be, hogy nagyon élveztem a koncerteket, fantasztikus élmény volt, s ezt egy aprócska kék folt (még ha igazából nem is olyan apró) nem tudja visszevetni. Arról meg a szervezők sem tehetnek, hogy kicsi a hely, nem lehetett a fotósokat – mint a nagyobb helyszíneken – a küzdőtér előtti kerítés elé terelni, helyet biztosítva a munkának. Ha időt nem is.
Mert az lett divattá, hogy a fellépők meghatározzák, melyik számnál lehet fényképezni – itt Veszprémben pl. Marcus Miller az első két számot, Paco de Lucia a 6. szám első 3 percét, Nigel Kennedy pedig a ráadásszámokat engedélyezte. (Idétlenül vicces volt, ahogy a 6. számnál beözönlöttek a fotósok, kérdezte is valaki az ott ülők közül, hogy na, most mi van, mondtam, hogy három perc a "fotóshadé”, mire elmosolyogta magát…
De ez a jobbik eset, mert bal oldalról meg beszólt valaki, hogy hagyjuk már abba a kattingatást, ami persze ilyen hangos zene mellett nem is hallatszott, csak öltönyösuramnak sznobéktól oda kellett nyomnia valamit, hogy helyreálljon a lelki békéje – a miénk meg ,,előálljon”. Fotóstárs mesélte, neki a fejét ütögette valaki, hogy takarodjon már… Paco de Lucia koncertje ennek ellenére is fantasztikus volt…
Jajj, visszaolvasva döbbenek rá, hogy ezzel a ,,kevés hellyel” meg mintha a teret minősíteném lefele. Erről aztán végképp nincs szó! Hiszen mi más is lehetne élvezetesebb, békésebb, mint a legnagyobbak közé sorolható zenészeket hallgatni a Szent Mihály székesegyház, árnyékában (jó, estve ennek elvész a jelentősége), a gyönyörű téren?!
Általánosságban – ha már így belekezdtem megismertetni kicsit a fotóriporterkedés természetrajzát: remek dolog koncerteken fotózni, nagy sztárokat képbe zárni. S persze, őszintén megértem én az időkorlátot, nem jó az, ha a koncert alatt fotósmozgás s gépkattogás zavar be a felemelő pillanatokba, de valamit azért csak jó lenne kitalálni, valami egységes szabályt, teszem azt, az első 10 perc mindig s mindenütt, amit aztán mindenki tartson is be.
Mert bár a profik azért igyekeznek korrektek lenn, miközben mások mobillal meg vakus kisgéppel a nézőtérről verik szét az előadást. Igaz, efféle renitensek a profik között is akadnak, nem tagadom, én is olykor… hiába, ez a ,,fotósvér”, hiszen ha lejár a fotózható idő, a képkészítőnek időről-időre karba tett kézzel ugrik görcsbe a gyomra, hogy a francba, megörökítetlenül maradt egy-egy megörökítésre igazán méltó pillanat…
S hogy mi ebből a tanulság? Abszolúte semmi! Ha csak annyi nem – még ha didaktikus is -, hogy olyan jó lenne, ha a közönség megértőbb lenne a munkájukat végző fotósokkal szemben, kevesebb lenne a (munka)kedvrontó beszólás, másrészt viszont (némely) fotósnak meg kisebb lenne az arca, s úgy tenné a dolgát, hogy – hiába szeretne World Press-t nyerni a képével -, mindenképpen odafigyel fotóstársai és a közönség komfortérzetére…
Szólj hozzá!