David Helfgott, világhírű ausztrál zongoraművész élettörténete ihlette a Shine, azaz a Ragyogj! című életrajzi drámát, amelyet hét Oscar-díjra jelöltek. A főszerepet alakító Geoffrey Rush a legjobb férfiszínész kategóriában haza is vihette az aranyszobrocskát.
Davidet csodagyerekként tartották számon, zseniális, lenyűgöző tehetsége volt a matematikához, a sakkhoz és a zongorához. Apja azonban megtiltotta neki, hogy a maga útját járja, tinédzser korában hiába ajánlotta fel a híres hegedűművész, Isaac Stern, hogy taníttatja a fiút, az apa mindenképpen zongoraművészt akart nevelni belőle. David Londonban folytatta tanulmányait a „Royal College of Music- ban", ahol Rachmanyinov 3. zongoraversenyének előadása után idegösszeomlást kapott.
Sokáig kezelték, mindenki azt gondolta, hogy a sokat ígérő zongoraművészi karrierjének befellegzett. Hangulatváltozásai miatt senki nem bízott abban, hogy valaha még visszatérhet a koncerttermekbe. A 80-as években egy barátjának köszönhetően David megismerkedett egy asztrológusnővel, Gillian-nel, akit később feleségül is vett. Gillian hihetetlen odaadással és önfeláldozással segített Davidnek megtalálnia régi önmagát, hogy ismét a világ legnevesebb koncerthelyszínein a műfaj ünnepelt sztárjává válhasson. David évente csak néhány szólókoncertet ad, Budapestre immáron harmadik alkalommal ad koncertet.
Első budapesti fellépéséről ezt írtuk:
David Helfgottnak valójában nem nagyon akad párja a világon, valószínűleg nincs még egy olyan művész, aki végig motyogja, dúdolja, kommunikálja és - ha nem éppen a zongoraszéken ül - ugrálja a koncertet, miközben az ujjai elképesztő sebességgel száguldoznak föl s alá a zongora billentyűin . A hangok helyenként könnyet csaltak a hallgatók szemébe, főleg akkor, amikor már a Dohnányi zenekar is mögötte állt. Mikor egyedül volt a színpadon, állandóan a közönséggel "kommunikált", amikor megjöttek a zenészek, egyszerűen hátat fordított nekünk, és csak néha pillantott hátra, hogy még ott vagyunk-e. Az ember néha-néha azt gondolta, hogy na, most tuti nem fog tudni belépni, de ilyen egyszerűen nem fordult elő. Olyan volt a keze, mint a karvaly, ami éppen az áldozatára csap le: gyors és kíméletlen:) Szerettük. A ráadást állva tapsolva követelte a közönség, kaptunk egy Kardtáncot (Hacsaturján) és egy Dongót (Rimszkij-Korszakov).
Szólj hozzá!