Egy zenekar történetét általában maguk a zenészek mesélik el. Felidézik az indulást, az első sikereket, a nagy koncerteket, a válságokat, a fordulópontokat – és idővel kialakul egy többé-kevésbé egységes és kronologikus történet arról, hogyan jutottak el odáig, ahol éppen tartanak.

Csakhogy mi történik, ha ugyanarra az eseményre hat ember hatféleképpen emlékszik?

Ha már abban sem tudnak megegyezni, melyik városban jártak, vagy pontosan mikor történt valami? És mi derül ki egy zenekarról, ha egyszer nem ők beszélnek a legtöbbet, hanem azok, akik az elmúlt évtizedekben körülöttük éltek?

Pritz Péter egyébként gyakorlati tanáccsal is szolgált mindazoknak, akik hasonló vállalkozásra adnák a fejüket: zenekarról könyvet lehetőleg ne a fesztiválszezon kellős közepén készítsenek. A megszólalókkal való időpont-egyeztetés önmagában is komoly teljesítménynek bizonyult. Gerendai Károly, Lukács Laci és Lovasi András neve is előkerült a szervezési nehézségek kapcsán, utóbbit a szerző elmondása szerint másfél hónapig próbálta elérni. A végeredményt látva azonban alighanem megérte a kitartás.

A Quimby 35! – Jubileumi album éppen erre vállalkozik. Nem egyszerűen újra elmeséli a zenekar történetét, hanem megpróbálja összegyűjteni mindazokat a nézőpontokat, amelyekből ez a történet egészen másként látszik. A Felhő Café Könyvek gondozásában megjelent, több mint háromszáz oldalas kötet szövegeit és interjúit Pritz Péter jegyzi, vezető fotográfusa Bátori Gábor „Jim”, tervezőgrafikusa Vértes Lívia. A könyv elkészítésében természetesen maga a zenekar is közreműködött, de a bemutatón elhangzottak szerint a tagok a kész kötetet még nem olvasták. Vagyis ugyanúgy meglepetések várnak rájuk, mint az olvasókra.

Ez nem véletlenül alakult így. Kiss Tibor és Varga Livius a bemutatón arról beszéltek, hogy kezdetben nem különösebben lelkesítette őket az ötlet, hogy ismét elmeséljék a saját történetüket. Hiszen ezt már annyiszor megtették. Akkor vált igazán érdekessé számukra a vállalkozás, amikor kiderült, hogy nem egy újabb zenekari bió készül, hanem olyan könyv, amelyben mások emlékein keresztül is szembesülhetnek önmagukkal. Nemcsak a sikereikkel, hanem a kevésbé hízelgő történetekkel, a tévedéseikkel és azokkal a pillanatokkal is, amelyekről talán már meg is feledkeztek.

A könyvbemutató egyik legszórakoztatóbb része éppen az emlékezet megbízhatatlanságáról szólt. Pritz Péter elmesélte, hogy az interjúk során nemegyszer már az események helyszínének meghatározása is komoly fejtörést okozott. A zenekartagok hol egyik, hol másik erdélyi városra emlékeztek, az évszámok pedig olykor egészen tág határok között mozogtak (plusz-mínusz 10-12 év). A szerzőnek végül az internet segítségével kellett rekonstruálnia, mikor és hol történhettek a felidézett események.

Külön fejezetet érdemelnének az amszterdami kalandok (imbolygott...), amelyekről a zenészeknek állítólag olyan kevés használható emlékük maradt, hogy végül a könyvből is kimaradtak. A bemutatón felmerült, hogy egyszer talán szakember segítségével kellene megpróbálni rekonstruálni az elveszett órákat. Ennél aligha lehetne szebben érzékeltetni, milyen nehéz feladat egy harmincöt éves zenekar történetének hiteles feldolgozása.

Mindenkinek megvan a maga Quimbyje

A kötet nyolc fejezetben járja körül a zenekar történetét. Az AJJAJJAJ című nyitórész a zenekari kalandokból válogat, majd következnek azok, akik a Quimbyt a maguk módján felemelték: a rajongók. Utánuk a korai támogatók, az újságírók, a pályatársak, a hozzátartozók, végül a menedzserek és a háttérben dolgozók kapnak szót. A könyvet Ultravaló címmel a zenekartagok személyes üzenetei zárják.

A rajongói fejezet különösen érdekes vállalkozás. A bemutatón elhangzottak szerint eredetileg mindössze hat oldalt szántak neki, ám körülbelül kétszáz történet érkezett, amelyekből végül nagyjából harmincoldalas válogatás született. A szerkesztőknek és a tördelőnek többször is újra kellett gondolniuk a fejezet terjedelmét, mert egyre nehezebb volt eldönteni, melyik történet maradjon ki.

És talán éppen itt válik a legvilágosabbá, miért van értelme egy ilyen könyvnek. Mert bár egyetlen zenekarról beszélünk, a Quimby olyan, mint egy prizma: ezerfelé szórja a fényt, és mindenkinek más arcát mutatja. Van, akinek egy koncert jelenti az egész történetet, másnak egy dal, egy találkozás, egy nehéz életszakasz vagy éppen egy olyan pillanat, amelyről maguk a zenészek talán nem is tudnak. Mindenkinek megvan a maga Quimbyje, és ezek a személyes történetek együtt valami sokkal nagyobbat rajzolnak ki, mint bármilyen hivatalos zenekari életrajz.

A pályatársak és szakmabeliek megszólalásai másfajta nézőpontot kínálnak. A könyvben Presser Gábor is szerepel, akinek egyik kiemelt mondata már önmagában is felkelti az érdeklődést: „Hogy a fenébe lett ez ennyire jó?” A kérdés mögötti teljes történetet természetesen érdemes elolvasni, de a mondat valamit abból a kíváncsiságból is visszaad, amellyel a szakma a Quimby sajátos zenei világát figyelte.

A könyv humorából szerencsére az első lapozgatás során is kapunk ízelítőt. Varga Livius például így idéz fel egy Szilárdnak címzett mondatot: „Szilárd, ha nem állsz be a Quimbybe, neked lehetett volna egy szép életed.” Ennél tömörebben aligha lehetne összefoglalni a zenekari lét szépségeit és megpróbáltatásait. A kötetben egyébként a pálinka és az erdélyi vendégszeretet is különös szerepet kap: egy felidézett rádiós megjegyzés szerint az erdélyieket pálinkával nemigen lehet az asztal alá inni, egyetlen embernek azonban állítólag sikerült (VL a monogramja).

Akik együtt éltek vele

A könyv talán legérzékenyebb vállalása a hozzátartozók megszólaltatása. Feleségek, volt feleségek, egykori barátnők és gyerekek beszélnek arról, milyen volt együtt élni a zenekarral, pontosabban azokkal az emberekkel, akiknek az életét a Quimby meghatározta. Az eddig megismert részletek alapján itt nincs mellébeszélés. Nem minden emlék szép, nem minden történet hízelgő, és nem mindenki ugyanúgy élte meg azokat az éveket, amelyeket a közönség többnyire a koncertek, a dalok és a sikerek felől ismer. A zenekari életnek ugyanis van egy olyan oldala is, amelyet a színpadról nem lehet látni. A távollétek, a bizonytalanságok, az emberi konfliktusok és a közös élet nehézségei ugyanúgy hozzátartoznak a történethez, mint a teltházas koncertek.

Hasonlóan személyes hangot üt meg a háttérben dolgozók fejezete is. Nagy Adrienn egykori menedzser mondata különösen sokatmondó: „Nehéz elmondani, mennyire össze lehet nőni egy zenekarral.” Ez a néhány szó talán többet árul el a menedzseri munkáról, mint egy hosszú felsorolás a szervezési feladatokról. Egy zenekar körül dolgozni ugyanis nem egyszerűen munkahelyet jelent. Éveken, olykor évtizedeken át tartó emberi kapcsolatokat, közös sikereket és kudarcokat, olyan történeteket, amelyekben a szakmai és a személyes szálakat már szinte lehetetlen szétválasztani.

Van azonban valami, amit mindenképpen tisztáznunk kell. A Quimby 35! – Jubileumi album monumentális vállalkozás, és két nap alatt egy ilyen terjedelmű, történetekben és fotókban gazdag kötetet alaposan elolvasni szinte lehetetlen. A könyvet megkaptuk ajándákba, ezúton is hálásak vagyunk érte, belelapoztunk, néhány részletébe beleolvastunk, és ott voltunk a bemutatón, de nem állítjuk, hogy már teljes egészében ismernénk a tartalmát. Ez tehát nem átfogó könyvkritika, hanem a bemutatón hallottak és az első személyes benyomások alapján készült ajánló.

A kötet képanyagának értékét ráadásul nemcsak Bátori Gábor „Jim” koncertfotói adják: magángyűjteményekből előkerült, korábban nem publikált felvételek is helyet kaptak benne. Ezek különösen izgalmasak lehetnek, hiszen olyan pillanatokat őriznek, amelyek eddig kívül maradtak a zenekar nyilvános történetén.

A könyv mint tárgy azonban már az első találkozáskor is megítélhető, és ezen a téren vannak apróbb fenntartásaink. A tervezésnek kétségtelenül van karaktere: az írógépbetűket idéző tipográfia, az erőteljes színfelületek és a nagyméretű koncertfotók egy sajátos, a zenekar világához illő vizuális hangulatot teremtenek. Csakhogy a karakteresség nem mindig jár együtt az olvashatósággal. A hosszabb szövegekhez választott betűtípus több száz oldalon keresztül fárasztó lehet, a fekete betűkkel szedett, kék hátterű fejezetcímek kontrasztja nekünk nem jött be, de más talán észre sem veszi. Ennél is zavaróbb, hogy több kétoldalas koncertfotón éppen a kép központi alakja kerül a könyv gerincébe, ahol részben el is tűnik. Az egyik kétoldalas fotón például éppen a szereplő arca kerül a könyv gerincéhez, így a kép legfontosabb része válik nehezen láthatóvá. Ezek nem a fotók minőségét érintő kifogások, sőt, éppen azért bosszantók, mert a képanyag kifejezetten erős.

Mindezek mellett azt sem szabad elfelejteni, hogy ennyi szöveget, visszaemlékezést, archív és koncertfotót egységes kötetté szerkeszteni és tördelni alighanem heroikus munka lehetett. Különösen úgy, hogy a könyv készítése közben folyamatosan változott az egyes fejezetek terjedelme, és újabb történeteknek kellett helyet találni. A kifogásaink tehát nem az elvégzett munka komolyságát kérdőjelezik meg, hanem néhány olyan tervezői döntést érintenek, amelyek a végeredmény használhatóságát befolyásolják.

Mindez persze nem változtat azon, hogy a kötet alapötlete és a benne összegyűjtött emberi történetek különösen értékessé és egyedivé teszik ezt a vállalkozást. A Quimby története ugyanis nemcsak a lemezekben, a koncertfelvételekben és a zenekari legendákban él tovább, hanem azoknak az embereknek az emlékeiben is, akik valamilyen módon részesei voltak. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy maga a zenekar sem egyforma emberek gyülekezete, akik között mindössze annyi a különbség, hogy más hangszert tartanak a kezükben. Nagyon is különböző, karakteres egyéniségekről beszélünk, akik több mint három évtizeden át képesek voltak együtt maradni, alkalmazkodni egymáshoz, elfogadni egymás különcségeit, és a személyes különbségeik ellenére – vagy talán éppen azoknak köszönhetően – újra meg újra megtalálni a közös hangot. Ez pedig önmagában is figyelemre méltó teljesítmény, amelyről talán a hétköznapokban kevesebb szó esik, mint a dalokról és a koncertekről.

Amúgy szerintünk harminc, színpadon eltöltött év után talán minden zenekarnak járna egy ilyen kötet. Nem feltétlenül azért, hogy emlékművet állítsanak neki, hanem hogy megőrizzék mindazt, ami a hivatalos történetből óhatatlanul kimarad: a kapcsolatokat, a mellékszereplőket, az egymásnak ellentmondó emlékeket, a szeretetet, a sérelmeket és azokat az apró történeteket, amelyekből végül egy közösség története összeáll.

Mert egy zenekar története sokkal több annál, mint amit a tagjai magukról el tudnak mesélni.

A sajtóbemutatóról fotók itt:

A Quimby 35! – Jubileumi album online a zenekar hivatalos webshopjában, a Felhő Café Könyvek oldalán érhető el, nyilván máshol, boltokban, plázákban is kapható lesz, de ha jót szeretnél tenni, a kiadótól vagy a zenekartól vásárolj! A rajongók december 9-én, 17 órától személyesen is találkozhatnak a tagsággal a budapesti Szatyor Bár és Galériában (1111 Budapest, Bartók Béla út 36.), ahol a kötetet meg is vásárolhatják és dedikáltathatják.

És persze a 35. születésnap nem érhet véget zene nélkül. December 18-án a Quimby adventi koncerttel búcsúztatja jubileumi évét a Várkert Bazárban. Az este nemcsak ünnepi fellépés, hanem közös évzárás is mindazokkal, akik az elmúlt három és fél évtizedben velük tartottak. A jubileumi kötet a helyszínen is megvásárolható lesz, így aki szeretné, ugyanazon az estén viheti haza a zenekar történeteit: a könyv a múlt emlékeit gyűjti össze, a koncert pedig újakat teremt.

A jubileumi albumnak hamarosan díszdobozos változata is megjelenik, amelyhez egy bakelitlemez is tartozik majd a Quimby három 2026-os dalával: a Láthatatlanul, a Hurrikán és a Vakrepülés című szerzeményekkel. 

LIVIUS KÖNYVÉRŐL PEDIG ITT ÍRTUNK:

A boldogság nem a kutya vacsorája