Mint amikor az RPG játékklubba betér egy lány és egyszerre gyűri le pironkodó vágyait a sok kis leendő rendszergazda, hasonló váratlan üdeséggel tör be Nagyharsány szívébe is az Ördögkatlan. A falu ilyenkor megelevenedik, esténként a kerékpárok száma vetekszik az eldobott üvegekkel focizó, még kakaót szürcsölő gyerekekével, és az idilli kellemes napnyugta utolsó sugarai nyílként mutatnak a fa tövében boldogságtól kidőlt alkoholistákra.
Az idén már 6. éve megrendezett zenei/színházi eseménysorozatnak sikerült elérnie azt, ami egy jó fesztivál lelkét adja: az emberek képesek áldozatot hozni érte. A reggeli másnaposság bukéja még ülepszik az ébredező település atmoszférájában, de az infopultok előtt az arra botorkálók szeme megakad az egyre duzzadó emberhalmazon, azon a bizonyos soron, amelynek szerencsés tagjai majdnem 4 óra várakozás után jegyet szereznek az esti előadásokra.
Amikor először látja ezt a képet az újonc ördögkatlanozó, gondolhatná, a melegételosztónál borsófőzelékéért harcolnak rendületlenül a forrósággal fiatalok és felnőttek – de kenyérjegy helyett itt színház jut szellemi tápláléknak. Megéri ez az egész mizéria? Igen! A fesztivál sikeres, ismertebb előadásokat vonultat fel, amelyek normális körülmények között (a fesztiválbérlethez képest) az eredeti áron, jóval drágábban lennének megtekinthetőek kőszínházban. Van olyan szerencsés, akinek majdnem minden nap sikerül bejutnia egy-egy színdarabra, (ügyesebbek akár többre is) így az átlag színházba járók éves (!) kulturális adagját falhatja be röpke 5 nap alatt.
Az Ördögkatlan szépségét egyszerűsége, és mégis oly komoly háttérszervezése adja meg. A több helyszínes programsorozat kielégíti minden művészetre felizgult résztvevő dobogó szívét. Idén szerepelt az étlapon az irodalmi terasz kortárs felhozatala, fellépett az igazán extrém Urban Voodo Machine Londonból, a francia Wombo Orchestra, nevethettünk a Mulatság 300. előadásán Mucsiékkal, első este pedig a Woyzeck nyitott Nagy József rendezésében, amely után egyetlen kérdés merült fel bennem: mégis mit láttam?
Borozhattunk a borvidéken, sörözhettünk a koncerteken, szombaton megnézhettük a lovakat a sportpályán, vasárnap pedig szenvedett mindenki a sátor összerakásával a tűző napon. Mint minden fesztiválon, itt sem maradhattak el az érdekes társaságok, akik abszurd megnyilvánulásaikkal a közelben letelepedett ideiglenes lakók napjait dobták fel.
Az étkezés és a folyadékbevitel könnyen megoldható volt, a melegételes bódékon kívül, a közeli főutcán egymástól 20 méterenként kisboltok sorakoztak, korrekt árakkal. A falu mozgó kis abc-je pedig reggelente hangos Family Frosthoz hasonló jellegzetes zenéléssel hirdette: aki zsömlére vágyik, adja el a lelkét, amíg még erre jár. Folyt a kakaó, potyogtak a kiflik, a kemencékben sült a lángos, panaszra ok tehát nem lehetett.
Ha egy szóban kéne megfogalmaznom, milyen is volt ez az 5 nap, gondolkodás nélkül rávágnám: nyugodt. És nem azért használom ezt a jelzőt, mert nem történt semmi – ellenkezőleg, a programok tárháza akaratlanul utazásra csábított, a Nagyharsány-Kisharsány-Palkonya-Beremend-Vylyan terasz közötti távolságok pedig szerencsés stoppolással, sétával vagy megfelelő időben elkapott buszjáratokkal könnyen leküzdhetőek voltak. Az Ördögkatlan szimpátiáját a jóleső különbségek apróságai adták: a nagyobb fesztiválokkal ellentétben itt nem volt bezártság érzése a jelenlévőknek. Határai kihúzódtak több falura, és kifejezetten imponáló volt, hogy a helyiek aktívan részt vettek az ingyenes kültéri programokon.
Akik az éjszakát nem a kempingben töltötték, vagy esetleg ingáztak Pécs-Nagyharsány között, kellemes vágyakozással tértek vissza, a napok pedig sajnos sebesen múltak, akár a kérészek szerelmi élete. Az utolsó éjszakán elkezdődött a színpadok lebontása, lassan minden fény- és hangtechnikai eszköz eltűnt, és miután kifordult az utolsó büfékocsi is a falvakból, csak a sátrak helyén megnyomódott fű jelzi az elmúlt napok csodáját.
Fotók: Faluvégi Adrienn
Szólj hozzá!