Az már nyilván kiderült, hogy nem tartozom a komolyan vehető koncertkritikusok közé, tehát nem nyomom álmomból felriasztva a biójukat, meg fogalmam sincs, melyik nagyszínpados fellépőnek a keresztanyja nézi a koncertet a vipből. És ez csak a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy semmiféle kialakultnak nevezhető szigetízlésem nincs: ha jó a hangulat, nekem minden jó. Így csodálkozva olvastam valamelyik mérvadó online lapban, hogy Kusturica már rendezőnek sem jó, viszont bohócnak igen, és gagyi volt, amit művelt a világzenein. Ekkor gondoltam azt, de jó nekem, hogy semmihez nem értek, mert ha vágnám a dolgokat, nem csápolnék a 0. sorban, az tuti. Azt is megkérdeztem a hozzáértőktől, hogy milyen volt a Tankcsapda, mert arról is valahogy lemaradtam, de már úgy két éve. Az egyik azt mondta, hogy csapnivaló, rakás szemét volt, a másik meg azt, hogy kiváló, mert végre van gitárosuk, mivel a Cseresznye soha nem tudott gitározni… Most erre varrjatok gombot. Szóval, maradok a hangulatnál, de utólag azért módosítok valamit az összeharácsolt infók alapján: Fekete Jenő NEM lépett fel a blueskocsmában akkor, amikor én a koncert közelébe sem jutva ezen lelkendeztem – mert vidéken volt föllépése. Mentségemre legyen szólva, hogy még ellátni sem lehetett a színpadig, a programban viszont benne volt.
Ezt az egész bevezetést csak azért hordtam ide, hogy megmagyarázzam: a svéd Mando Diao koncertjére nem azért mentem el, mert ismertem őket, hanem azért, mert tetszett a nevük… Az elszántságom kissé lelappadt (van ilyen szó?), amikor már a soundcheck alatt két elsősoros magyar tinilány zokogva kiabált, de innen szép feljönni… És azt kell mondanom, tényleg. Ha nem melodrámáztak, és olvasztották a közönség női felének a szívét a lassúval, akkor semmi okom nem volt arra, hogy visszafogjam a lábaimat a táncolásban. Kifejezetten felpörgetett az utolsó napon. (Egyébként az együttes turnébusza szorult be Ferihegy felé félúton.) Szükség is volt rá, mert utána egyszerre 3 koncerten kellett volna ott lennem, ami a klónozás jelenlegi fázisát tekintve nem olyan egyszerű dolog. Maradt a kicsit maradás-nagyon rohanás cucc, így a Lamb-et csak részben néztük/hallgattuk végig, aztán futottunk a régi nagy szigetkedvenc, a Leningrad bulijára, a LMFAO-ra meg egyáltalán nem engedték be a kollégát, akivel riszteltünk, hogy ő azt fotózza, én meg a Lamb-et, azt’ majd cserélünk.
A Lamb-bel úgy vagyok, hogy számomra nem egy gigasátras koncert, de ellenőrzöm majd a dolgot, ha évközben erre járnak, valami klubkoncerten. Az oroszok viszont kis csalódást okoztak, bár tényleg nyomták, ahogy bírták, de eleve 13-nál kevesebben voltak a színpadon és nem jött el az irdatlan kövér fószer sem széket törögetni. Jó, a zene a lényeg, de anno volt némi oroszos, kaotikus bája a dolognak, ez meg egy majdnem vegytiszta vérprofi produkció volt. Ráadásul egy orosz ska-punkbandától az ember elvárná, hogy a lecsukott Pussy Riot mellett legalább egyetlen mondat erejéig („Free Pussy Riot!”) kiálljanak, de egy mukkot sem szóltak az érdekükben, míg a világ minden részén protestálnak az abszurdan szigorú ügykezelés miatt. Úgy tűnik, a kurázsi veszett el a profizmus javára. Körbekérdeztem, mielőtt hülyeségeket beszélek, hátha az elején volt valami, de senki nem hallott effélét, ami persze már megint nem teljesen tuti, elvégre nem a tejivóban vagyunk, vagy mi. Már távozóban voltunk, amikor a nyakunkba szakadt az ég, de mire elértem a csomagmegőrzőben gondosan elhelyezett esőkabátomig, pont vége lett. Igaz, közben behúzódtam az A38-ra a Ting tings végére, és milyen jól tettem, mert kiderült, hogy én ezt a zenét ismerem, és bár sokan fikázták a bulit, nekem bejött.
Szokás szerint a nagyszínpad minden záróesti koncertjéről lemaradtunk, viszont családi okokból megint vissza kellett mennem a világzeneire, s ha már ott voltam, húztam tovább a szerbes-balkános vonalat, és egyébként is, Goran Bregovic forever. Hol vannak az ilyen pasik? Tudom, a világzenein. Még bezuhantunk a Vurstliba, a névtelen együttes koncertjének a végére, hogy megint megénekelhessük a saját halálunkat (We are going to die) – a jelenlévők reakcióiból arra következtettem, hogy ők is ezért vannak itt, tehát kieresztettük a hangunkat, és meg is könnyebbültünk. Ha az ember szembenéz a dolgokkal, kisebb a teher… Némi kvaterkázás/fröccsözés/pálinkázás a vipben, majd elkészítettük a végecsapó stábfotót, és hazabattyogtunk. Nagyon gyorsan eltelt ez a kellegyhétegyüttlét. Igaz, ha permanens versenyben van az ember az idővel és a koncertekkel, gyorsan telik. Nekem bejött az átrendezett Sziget, viszont az árakkal nem tudok megbarátkozni. Egyébként kaja- és más árusból is sokkal kevesebb volt idén, így nem is értem, hogy lehet egy db (nem egy adag!) hagymakarikáért egy százast, és 20 deka dinnyéért 1600-at elkérni… Nem ismerik ezek a sok kicsi sokra megy-elvét? Bár voltam hotdogárus anno a VOLT-on, most azt kell mondanom, hogy „anyacégem” hotdogjaiért is az fizessen 800 forintot, akinek 7 db anyja van, és közülük legalább 2 lottómilliomos. Egyébként kisakkoztuk, hogy ha minden kötél szakad, és a proteines csoki ellenére megéhezem, veszünk egy megabécsis szendót 900-ért, és kettévágjuk. Ár-érték arányban egész jók leszünk. Na, egyik este végre is hajtottuk a dolgot, de már csak a pénztártól való távozás után derült ki, hogy a zsemle félig van bevágva, és ami kilóg belőle, az ezért lóg ki, és ráadásul csak fél szelet. Becsületükre legyen mondva, adtak egy másikat, sőt, az eredetit is megtarthattuk, kár, hogy én leejtettem a porba a részemet.
Nem ragoznám túl ezt a dolgot, a Sziget egy ötnapig tartó külön(leges) életforma, amit érdemes minden ízében megtapasztalni, a kis színpadoktól a Nagyszínpadig. Nekem 15 éven át bejött. De csak az jöjjön, aki bírja. Én például egész jól vettem az akadályt, csak az esedékes kontrollon kell meggyőznöm a kezelőorvosomat arról, hogy az elmúlt időszakban kímélő életmódot éltem, amelynek javarészét ágyban, fölpolcolt lábakkal töltöttem.
Szólj hozzá!