Mondják, a csúcson kell abbahagyni – de úgy abbahagyni, hogy az csúcs legyen, sokkal nagyobb kihívás. Olyannyira, hogy érezhetően maguk a zenekar tagjai sem tudták igazán, mi várja őket. Egyszer, egy sajtóbejáráson álltam csak a Budapest Park nagyszínpadán, már az is élmény volt – de mindez egy koncerten, tízezer csápoló, ugráló, pogozó, tapsoló és torka szakadtából éneklő közönség előtt válik csak igazán nagy flessé. Főleg úgy, hogy az ív grandiózus: a szentendrei Barlangban kezdték 10 fő előtt (akiket név szerint is ismertek), majd Budapest legnagyobb szabadtéri koncerthelyszínén fejezték be egy telt házas koncerten – a névsorolvasás napokig tartana... :)
A koncertet a KOALA ALLSTARS alkalmi formáció kezdte – másodpercek alatt behangolták a közönséget: Hanzli Fanni, Dé:Nash, Kollár-Klemencz László, Szabó Benedek és a Bohemian Betyars tagjai méltó módon vezették be a búcsút. A kamerák tanúsága szerint aztán végig ott tomboltak a takarásban, egyedül Dénes választotta a küzdőtéri őrületet.
Mert az komoly volt. Általában a szélen foglaljuk el a megfigyelő állást, de egyrészt egy búcsúkoncerten hülyeség kimaradni az igazi hangulatból, másrészt a tetőről folyamatosan a nyakunkba csorgott az eső, úgyhogy egyéletemegyhalálom-alapon benyomakodtunk a küzdőtérre, ami tegnap joggal viselte a nevét. Úgy éreztem magam, mint a kavics, amit a felkorbácsolt tenger hullámai ide-oda dobálnak. A keddi Maneskin-koncerten is volt némi parám, mert a lelátó úgy imbolygott az ütemesen ugráló lábak alatt, hogy komolyan elgondolkodtam a menekülőút megtervezésén, a Budapest Park küzdőterén meg egyrészt tankként közlekedett az ifjúság föl s alá folyamatosan, másrészt egy kardióedzést meghazudtolóan ugrált és csápolt, valamint pogózott mindenki. A Z generáció megoldott egy komoly fizikai problémát is: ha csak 4 centi van közted és az előtted álló között, akkor is odatömörülnek még négyen, de elhangzik a varázsszó: BOCSI, és kitágul a tér.
Elképzelésem sincs, milyen érzés lehet utolsó koncertet adni. Alapból vegyes, mert hiszen ott zakatol a fejedben, hogy ilyen többé már nem lesz, erre Márton Dani többször is utalt, amikor egy-egy szám előtt azt mondta, hogy ezt most utoljára játsszuk el... Ugyanakkor ott van egy hatalmas és lelkes közönség, akinek egyrészt biztosítani kell az élményt, amit elvárnak, másrészt olyan adrenalinlöketet adnak, ami felülírja a búslakodást. Sírás csak a végén volt... (De cuki, sír... – hüppögött egy csaj mögöttem, amikor Dóri a csillámporral festettek mellé igazi könnyeket hullajtott.)
A performansz-szerű koncertjeiről híres "art-fart pop" zenekar igyekezett betölteni a szokatlanul nagy színpadteret. Hoztak egy kórust, jöttek görkoris lányok és Papp Évi annyit rohangált keresztbe-kasul, hogy az egy atlétának is a becsületére vált volna, Borszukovszky Flóra pedig annyit kánkánozott, hogy attól nekem fájt a lábam...
Hogy kerülünk mi ide...? – tette fel a költői kérdést Dani. De ha már oda kerültek, hozták a "slágereiket" meg a jól ismert és sokat hangoztatott személyneveket: Harrison Ford, Palvin Barbi, Ördög Nóra, Szintis Laci... Arra gondoltam, ha én Palvinbarbi lennék, akkor jófejségből csak bekéredzkednék a színpadra, ha már búcsú meg effélék, de valami hasonló járhatott a menedzsment fejében is, mert az adekvát című szám előtt kipördült a színpadra Ördög Nóra és megjelent – természetesen fotómasinával a kezében – Nánási Pál is. Volt egy pillanatnyi kín a dologban, mert amikor a médiahölgy kiállt a színpad elejére, és érzékelte, hogy a nagyérdeműnek alapjában véve fogalma sincs, ki ő, azt kiáltotta:
"Én vagyok az Ördög Nóra!",
na erre aztán megjött az ováció. Valahol "egészséges", hogy a srácoknak fogalma sincs, ki ő, annak ellenére, hogy jó ideje már dalba foglalták és koncerteken énekelték a nevét. Amúgy kiderült, hogy Márton Dani csak egy kicsivel alacsonyabb a Nánásinál...
A vizuál részeként folyamatosan mentek a színpad mögötti vásznon a zenekar klipjei, olykor ők is meg-megfordultak, hogy rápillantsanak: valahogy olyan volt, mint amikor a válóper előtt valaki az esküvői fotóit nézegeti: na, az és az volt az a pillanat, amikor még meg sem fordult a fejünkben, hogy egyszer ezt abbahagyjuk... De jó volt ez így, kerek és méltó, igazi képi összegzése ennek a 13 évnek. Amúgy a Budapest Park nem sajnálta tőlük a lángcsóvákat sem, szerintem ilyet még Ricsárdgír koncerten nem használtak (tévedhetek) – leginkább a Nincsen sárkány szám alatt járt csúcsra a pirotechnika.
A zenekar minden tagja részesült egy kis különidőben: egy-egy szólóban, ami egyrészt arra volt jó, hogy dramaturgia szerint mindenki elbúcsúzhasson, másrészt meg arra, hogy egyértelmú legyen: "vicces" performansz ide vagy oda, a komoly hangszeres tudás nem jelentett hátrányt a zenekari tagok kiválasztásánál, kicsit kár, hogy Tóth Dóri hegedűjét sokszor nem lehetett hallani, a dobbal persze ilyen nem történhetett meg, így Huszár Ákos szólóját mindenki tökéletesen hallotta. Kicsit irigykedve néztem a Zsirai András basszusgitárost mutogató felvételeket: miként lehet, hogy ez a srác 13 év alatt nem öregedett egy percet sem?
Nem emlegettük még Szintis Lacit (Paál László). Azt nem tudom, hogy ő hogy van ezzel a ragadványnévvel, de hát a zenekar egyik legnépszerűbb számát rakták össze ezen a címen – s ez a dal volt a búcsúkoncert fináléja is. A kamera sokszor mutatta a billentyűst, és nem akarom meggyanúsítani semmivel, de nekem úgy tűnt, néha-néha por szállt a szemébe...
A kezdeti "igazi" helyett konfettieső búcsúztatta a Ricsárdgírt, akik egy szép gesztussal az egész stábjukat, közreműködőjüket és családtagjaikat is beterelték a végén a színpadra, hogy aztán egy utimate nagyszínpad-fotóval búcsút mondjanak a közös zenélésnek.
Nekem speciel hiányozni fognak, mert hordozták egy komplett generáció energiáját, humorát, dühét – és ami mindennél fontosabb: valóságlátását. Hogy ez a valóság milyen, arról nem ők tehetnek, de még a legviccesebb megnyilvánulásukkal, dalukkal sem akarták elkenni, hogy tisztában vannak mindennel, senki nem mondhatja tehát róluk, hogy:
A végső levonulás a színpadról kissé szíven ütötte a nagyérdeműt, de szvsz a zenekart is, pedig nyilván az ő ötletük volt: a kórus azt énekelte:
"A Ricsárdgír már nem zene..."
Dehogynem!
Ricsárdgír, KOALA ALLSTARS ZENEKAR, búcsúkoncert, Budapest Park
Szólj hozzá!