A Kelet-Londonból indult Damon Albarn 23 éves volt, amikor Graham Coxonnal közös zenekara, a Blur első lemeze, a Leisure megjelent. Az együttes villámgyorsan befutott, és a kilencvenes évek meghozták a britpop nagy vetélkedését az Oasis és a Blur között. A 2000-es évekre mindkét csapat kifulladt, addigra azonban az is egyre markánsabban látszott, hogy a Blur frontembere, vezetője, a multiinstrumentalista Damon Albarn "anyazenekara" nélkül is nagyszerű dolgokra képes.
Az elmúlt másfél évtizedben Albarn csupa izgalmas projekt élén-mögött tűnt fel. Még a Blur idején indította be "virtuális" zenekarát, a rajzolt tagokkal működő, hiphopos-elektronikus Gorillazt, amely világszerte milliós eladásokat ért el. 2002-ben Mali Music címmel afrikai zenészekkel készített albumot, írt filmzenét Michael Nymannal és az izlandi rockikonnal, Einar Örn Benediktssonnal (ex-Sugarcubes) közösen, tető alá hozott egy supergroupot The Good, the Bad & the Queen néven (ezzel 2007-ben a Sziget fesztiválon is járt) és még operát is szerzett.
Mindegyik produkcióról üvöltött Albarn kiváló ízlése, az adott műfajhoz való tiszteletteljes viszonyulása, ugyanakkor a merész újító szerepében is jól mozgott. Soha nem az a típus volt, aki előtérbe helyezte magát, 2011 végén azonban elhatározta, hogy itt az ideje egy rockos szólóanyagnak a saját neve alatt. A munka három éven át tartott, ezalatt a zenész mintegy hatvan dalt írt, közülük 12 került az Everyday Robots alapkiadására.
A zene rendkívül széles merítést mutat a klasszikus zenétől a triphopig: Albarn hol a kedvencének számító fekete-afrikai zenékhez, hol az elektronikus hangzáshoz, hol rockosabb dolgokhoz közelít - és sohasem nyúl mellé. A The Selfish Giant című dalban Natasha Khan, a Bat for Lashes énekesnője segítette, a saját drogos élményeiről nyíltan valló You an Me-ben, valamint a Heavy Seas of Love-ban pedig Brian Eno, az ambient zene atyja, aki vokálozott és szintetizátoron játszott.
Ahogy az NME című brit zenei lapnak elmondta, számára a szövegek megírása volt a legnehezebb feladat, mivel életéről, személyes élményeiről akart dalokat. "A lemezen hallható minden sor megtörtént". A Hollow Ponds című szám például 8 éves koráig, 1976-ig nyúl vissza, amikor a nagy londoni kánikulában a Marble Arch környékén ezt olvasta egy falon: Modern Life Is Rubbish (A modern élet szemét; ez a mondat volt a címe a Blur legsikeresebb lemezének, amely 1993-ban jelent meg). Több dalban énekel a szintén gyermekkorát idéző leytonstone-i kórus.
A címadó Everyday Robots a természet és a technológia ideáját állítja szembe egymással a mindennapi életben. Ahogy a számhoz készült videó is jól mutatja, hiába vagyunk hús-vér emberek, mégis robotként láncol minket magához a technológia. A magány témakörét járja körbe a Lonely Press Play, a talán leginkább "blurös", slágeres dal, a Mr. Tembo pedig egy kiselefántról szól, amellyel a zenész egy tanzániai állatkertben barátkozott össze. Az albumhoz eddig négy klip készült, kettőt Albarn iPadjével rögzítettek.
A lemeznek két producere volt, Albarn mellett Richard Russell, a rangos XL Recordings kiadó tulajdonosa, akinek referenciái között Gil Scott-Heron vagy Bobby Womack is szerepel. A további közreműködők sorában ott találjuk mások mellett Simon Tong gitárost a The Good, the Bad & the Queenből, valamint azt a három zenészt, aki jelenleg is zajló világkörüli turnéján kíséri: Jeff Wootton gitárost, Mike Smith billentyűst (mindkettő játszott a Gorillaz koncertjein), illetve Paul Stanley-McKenzie dobost.
A turné az amerikai állomások után Európában folyik, vasárnap például a lengyelországi Poznanban a Malta Festivalon játszanak, július 12-én pedig még közelebb hozzánk, az újvidéki Exit Festivalon. A fellépések sorában a híres Montreux Jazz Festival is szerepel július 17-én.
A 2003-ban feloszlott, majd hat évvel később újra összeállt Blurről, amely tavaly a Sziget fesztivál leglátogatottabb koncertjét adta, mostanában megint kevés hír kering.
Szólj hozzá!