Jó előre jelezném, hogy a következő sorok a saját szubjektív véleményem tükrözik, amivel nyugodtan vitába lehet szállni! Bár erre magyar embernek soha nem kell külön kérvényt benyújtani.
A Dal című műsor vitathatatlanul népszerű, és szerencsére évről-évre fejlődik. Mind látványilag, mind a beválogatott zeneművek tekintetében. Azonban sajnos még mindig bővelkedik szarvashibákban, amiket nem lehet egyeszűen az „élő műsor varázsa” szlogen mögé bújtatni. Volt itt hamis hang, botladozás, „visszatapsolás”, fény és háttérvetítés összhang hiánya a zenével, valamint öröm és bánatkönnyek is.
A szombat esti döntős mezőnnyel - egyetlen kivétellel - elégedett voltam (Mushu, Freddie, Petruska, Oláh Gergő, Vásáry André, Parno Graszt, Kállay-Saunders Band, Tóth Andi és Berkes Olivér), a középdöntők során a zsűri és a közönség is nagyjából megtette a magáét pontozás szinten, így örömmel ültem le a képernyő elé, hogy megtekintsem a befejezést.
A bevonulós produkció grandiózusra lett tervezve, amiből nekem annyit sikerült leszűrnöm, hogy bár Tatár Csilla ruhája valóban gyönyörű volt, közlekedésre tökéletesen alkalmatlan; a zsűri lassú leeresztése a magasból pedig inkább volt unalmas, mint érdekes. (Közben még a tej is felforrt a konyhában.)
Kicsit tekerve a sztorin és a kötelező szavazási tudnivalókon, térjünk rá a lényegre. A döntőbe jutott nyolc produkció szép sorjában előadatott a színpadon, de sajnos bakik jöttek-mentek, aminek aztán majdhogynem sírás lett a vége. Mindamellett, hogy elismerem, az élő műsorban bármikor bármi előfordulhat, valahogy az volt az érzésem, hogy ezen az estén sem az előadók, sem a stáb nem állt a helyzet magaslatán. Mushuék kicsit lebontották a színpadot, az általam is nagyra becsült Parno Graszt előadása olyan egyszerű volt, mint a fehér cucc rajtuk, Tóth Andi és Berkes Olivér fodrásza szemmel láthatóan nem vette be a nyugtatóját, mielőtt munkába indult, Oláh Gergőék Szulejmán szultán háremébe való homokozós dala már-már kezdett idegesítővé válni, Kállay-Saunders András pedig egy kis technikai baki miatt ismétlésre kényszerült. Az már csak hab volt a tortán, hogy a második próbálkozása is kudarcba fulladt, így teljesen összetörten várta a végeredményt.
Igazából három fiú maradt talpon az én versenyemben: a tökéletes eurovíziós dalt éneklő Vásáry André, a tökéletesen NEM eurovíziós dalt éneklő Petruska, és hát a köztes megoldás, Freddie. Végül André helyett Oláh Gergőt juttatta a négy közé a tisztelt zsűri, míg a nehezen vigasztalódó Kállay-Saunders András is megkapta az esélyt, hogy a nézők döntsenek a sorsáról. András hangját nagyon szeretem, és annak idején teljesen megérdemelten jutott ki a nemzetközi versenybe, viszont bármennyire is sajnáltam a baki miatt, ez nem javított azon a helyzeten, hogy az idei versenydala szerintem nem volt annyira erős. És ennek semmi köze ahhoz, hogy kétszer sem találta el a hangnemet, úgyhogy nincs miért szomorkodnia. A többség végül úgy szavazott, hogy Freddie kapja a lehetőséget a nagy utazásra, ami valljuk be őszintén, nem volt nagy meglepetés. Az amúgy is érzékenységéről híres ifjú könnyekig hatódva vette át a díjat, és szerintem még a mai napig nem emlékszik tisztán azokra a pillanatokra, annyira szíven ütötte a dolog.
A fél ország örül, a másik fele hibákat és hibásokat keres, ahogy ezt már megszokhattuk, de egy biztos, a Pioneer egy erős és hatásos dal, megfejelve egy rekedtes hangú, karizmatikus szívtipróval, aki „fogadj örökbe” arckifejezéssel énekelve a tévé képernyőjén keresztül is bárkit megvesz kilóra. Tudom, hogy Freddie nem rajong azért, ha csak a külső adottságaival foglalkozik a sajtó, de kétségtelenül jóvágású úriemberről van szó, ami biztosan nem hátrány egy ilyen versenyben.
Viszont most először fordult elő velem A Dal kapcsán, hogy legszívesebben két előadót ültettem volna fel arra a repülőre. Freddie mellett a nagyközönség számára eddig ismeretlenként létező, ugyanakkor zenei körökben nagyon is elismert Petruska Andrást is nyugodt szívvel neveztem volna. Biztos vagyok abban, hogy mindketten megtalálták volna a közös hangot a határainkon túli szavazókkal. De ebben a versenyben is csak egy lehet, aki mindent visz, és ezúttal Petruska maradt alul. Ettől függetlenül nagyon remélem, hogy végre Ő is megkapja a megérdemelt figyelmet a hazai közönségtől, és nem lesz szükség még egy hasonló műsorra ahhoz, hogy eszünkbe jusson a neve.
A Dal 2016 véget ért, a győztes megkoronáztatott, és reményeim szerint néhány hét múlva a hőbörgők is megbékélnek. Hisz Freddie is magabiztosabb lesz távol a hazájától, ha abban a tudatban lép fel az Európát jelentő deszkákra, hogy a magyarok abban a pillanatban mind neki drukkolnak!
Jó utat, sok új és hasznos kapcsolatot, és mindenekelőtt sikeres szereplést kívánok!
A Dalnak pedig egy probléma mentesebb 2017-es évadot…
MTI Fotók: Mohai Balázs
Szólj hozzá!