Tom Jones még mindig összetöri a női szíveket...

Hamarább értem oda, mint gondoltam, ezért volt időm megnézni kik is jöttek el megnézni őt. Mint az lehet gondolni, a rock koncertre bőrruhás rockerek jönnek, könnyűzeneire tinilányok, alternatívra pedig az elborult arcok. Tom Jones-ra viszont... mindenki, 6 éves kisiskolásoktól 66 éves nyugdíjasokig minden korosztály képviseltette magát, és még a fentebb említett kategóriák is felbukkantak. A nyitott részen békésen cigarettázott a Rammstein pólós bőrgatyás pasi egy rózsaszín tollas Britney pólót viselő lány mellett, de láttam Kiss, Pink Floyd és Metallica rajongót is. Sokat gondolkoztam azon, mi hozhatja össze őket, de csak azt találtam logikus magyarázatnak, hogy ez a fajta zene mindenkihez szól, nincsenek benne korlátok.

Előzenekar nem lévén, pontban 8 órakor kezdődött a koncert, minden különösebb felhajtás nélkül egyszer csak elsötétült a világítás, és a zenekar belekezdett a Give a Little Love-ba. Az első hangoknál megjelent Tom Jones, és abban a pillanatban megdöbbentem azon, hogy milyen jó a hangja. Egy énekes persze abból él, neki az a munkaeszköze, de láttam én már rengeteg csak a múlt árnyékából élő egykori világsztárt, aki megszólalni is alig bírt. Most azonban egy igazi énekest hallottam, a Hangot ami elkápráztatja a nézőket és hihetetlenül jól szól. Ugyanazt, és nem tévedés, ugyanazt a minőséget hallottam, mint ami az otthoni lemezeimről szól, csak itt most élőben is láthattam őt. Pár szót ezen utóbbira is pazarolnék, mert régi elméletem, hogy egy csicsásan felépített, ezernyi táncossal benépesített színpad, csak a lényeget fedi el. Most itt erről szó sem volt, még oldalsó kivetítők sem voltak, de olyan ügyesen volt megoldva, hogy a Sportaréna minden részéről látni lehetett ami rajta történik. A világítás pedig az általam valaha látott legjobb volt, jól elhelyezett lámpákkal, kellemes fényekkel és szépen összehangolt színekkel. A nyitottság még olyan közvetlenséggel társult, ami csak a legnagyobbaknak adatik meg. Köszöntött minket, de nem ám úgy, ahogy mások teszik: „Ti vagytok a legjobb közönség, köszönöm, hogy eljöttetek" hanem külön kihangsúlyozva hogy Budapest nevét nem angolosan „sz"-szel, hanem „s"-sel ejtik, és ezt ő is egyik barátjától tanulta meg külön a kedvünkért. Minden dal előtt mondott valami érdekeset, mikor készült a szám, miért írta, vagy mikor volt slágerlistás. Még egy jóízűt is nevetett, mikor a dátumhoz az évszámot is hozzátette, amolyan látjátok, milyen régen is volt már ez. Egy pillanatig én is elgondolkoztam, hogy a Delilah 1968-ban volt a legnagyobb slágere, és ennek már 43 éve! Azóta is színpadon van, énekel és folyamatosan írja a jobbnál jobb dalokat. Mindezen túl legnagyobb erénye a sármosság, az a fajta báj, amitől a hölgyek szeme bepárásodik, és képesek vele olyat is megtenni, amit még utólag sem bánnak meg. Jó őt hallgatni, és jó nézni is amit csinál még férfiszemmel is, kedves és közvetlen is egyszerre, de ezen felül hihetetlen temperamentummal énekli a dalait.

Kanyarodjunk csak vissza a számokhoz, hiszen azokról még egy szót sem ejtettem. A Give a Little Love bevezető volt, de közvetlenül utána a She's a Lady már világszám. A Thunderball egy James Bond filmzene 1965-ből, majd egy másik hatalmas sláger, a What's New Pussycat?. No, itt megijedtem egy kicsit, hiszen minden koncert úgy szokott zajlani hogy a legjobb számokat a végére tartogatják, és mi lesz, ha akkora már nem jut egy sem? Minden egyes dal után azt éreztem, ez a csúcs, ezt nem lehet tovább fokozni, de jött a következő, és az még jobb volt, mint az előző. Tom Jones 71 éves, és egyenesen elképesztő, hogy milyen energiával állt a színpadon. Mintha 20 éves lenne úgy énekelt megállás és szünet nélkül, ráadásul egyetlen kedvencem sem maradt ki a listából. A Sex Bomb, Green, Green Grass of Home, Delilah mind-mind elhangzott, és már ezekért is bőven megérte elmenni, azonban ami nálam a csúcs volt, az a Burning Hell a vörös fényekkel bevilágított színpadon. Na ezért a számért, ezért az egyetlen egyért bármikor képes volnék visszamenni, hogy meghallgathassam. A Joe Cocker által sikerre vitt You Can Leave Your Hat On-nál már a közönség is táncolt, és szerencsére a biztonsági őrök sem állták útjukat, mikor lementek a küzdőtérre. Zeneileg másik kedvencem Jerry Lee Lewis, és mindez úgy kerül ide, hogy Tom Jones tőle is énekelt 2 dalt.

Hatalmas tapsot kapott minden szám után, melyet nemcsak ő, hanem zenészei is megérdemeltek. Két gitárosból, 2 billentyűsből 2 vokalista hölgyből és egy fúvós csapatból állt mindössze a kíséret. A szólógitáros zseniális volt, amit egész előadás alatt előadott, abból egy életen át lehetne tanulni.
Furcsa módon nekem a két ráadás szám nem jött be annyira, pedig egyébként mindkettő nagyon jó. A Hey Pocky Way és habnak a tortán, a Kiss olyan hangszerelésben szólt, ami másabb volt, mint amit én vártam. Ettől függetlenül az év meglepetés koncertje volt számomra, annyira hogy még másnap sem tértem magamhoz az élmény hatására.

Tom Jones jött, énekelt és mindenkit meggyőzött. Amit a Sportarénában hallottunk tőle, az maga volt a zenei tökéletesség, egy majdnem fél évszázados pályafutás összes slágerével együtt. Az élményt tovább fokozta az általam eddig látott legjobban felépített színpad és a kísérő zenészek elképesztő tudása.

 

Setlist:
Give a Little Love
She's a Lady
Thunderball
What's New Pussycat?
Hard to Handle
I'll Never Fall in Love Again
Chills and Fever
Sex Bomb
St. James Infirmary Blues
Am I Wrong
Burning Hell
Didn't It Rain
Green, Green Grass of Home
Detroit City
Delilah
Mama Told Me Not to Come
You Can Leave Your Hat On
If I Only Knew
It's Not Unusual

 

ráadás:
Hey Pocky Way
Kiss