Azért rossz lekésni az InterCityt, mert hiába indul egy másik vonat félórán belül, a menetidő egy órával hosszabb lesz. A tudósító késő délután érkezik meg Budapestről Sopronba, fáradtan és elgyötörten, aztán még a fesztiválbuszon összezsúfolódó, izzadt tömeget is el kell viselnie, majd találkozik a néhány órája, fél napja vagy a kapunyitás óta fesztiválozó barátaival, és új erőre kap. Sátorhely csütörtökön persze már nincs a fák hűs lombkoronáinak árnyékában, csak a semmi közepén, a kempingben, ahol a nap már korán reggel szaunává változtatja az alkalmi otthonokat.
A magyar zenekarokat felvonultató Akvárium Színpadon a kivételes hangját kieresztő Deák Bill Gyula perceken belül megy át ősmagyar sámánból kőbányai proligyerekbe, amikor meg éppen nem énekel, a mikrofont viszi körbe, és hol a gitár, hogy a dobok felé tartja, hogy a hangszereket is jobban halljuk. Ugyanitt játszik később a Pál Utcai Fiúk, egy olyan zenekar, amelyen több évtized együtt zenélés után sem érződik az izzadságszag: Lecsóék, mint mindig, most is ugyanazzal a lelkesedéssel játsszák a Szerelemharcot, a Nehéz időket, az Utolsó évet, a Legelőt és a Bált.
Ami a Nagyszínpadot illeti, a szervezők ügyeltek a sokszínűségre: délután, sőt néha-néha még fő műsoridőben is játszik egy-egy magyar zenekar, és a külföldi sztárvendégek során végignézve is meglehetősen vegyes kép rajzolódik ki. Csütörtök este Steve Aoki produkciójába hallgatunk bele, és az amerikai-japán zenészre kíváncsi tömeg alapján úgy tűnik, mintha a hagyományosan a VOLT-ra járó rockereknél többen volnának az elektro house rajongói. Nagy szerencsém egyébként, hogy az esténként nem üzemelő Irodalmi sátorban többé-kevésbé bennfentesként időzhetek író barátaimmal, ez pedig még a VIP sátorba való szabad bejárásnál is jobb. Különben is megállapítja valaki, hogy a VIP sátorban sincs semmi extra, csak annyi, hogy olyanokkal bulizhatsz, akikkel amúgy nem szoktál, de ez meg az egész fesztiválról elmondható…
Néhány dalt Soerii & Poolek koncertjéből is meghallgatunk: nagyon buta zene nagyon buta szövegekkel, de a dalok és a színpadi megjelenés is annyira komolytalan, hogy minden megbocsátható, na meg annyira alulöltözött táncosnőt sem látni mindenhol.
A sajtókonténerben péntek délelőtt teszem tiszteletemet első ízben, és bár nem tudok visszaemlékezni a tavalyi állapotokra, de most némi csalódással veszem tudomásul, hogy mindössze öt laptop biztosítja a tudósítók munkafeltételeit. Bár nincs is mindig olyan nagy tolongás, és akadnak, akik saját gépet hoznak, de mégiscsak jobb olyan helyen dolgozni, ahova úgy indul az ember, hogy nem kell izgulnia az esetleges helyhiány miatt.
Aztán a fesztiválbuszok is járhatnának a fél órás helyett nagyobb sűrűséggel, de ez már lehet, hogy szőrszálhasogatás a részemről. Viszont nagy örömmel tölt el, hogy néhány ismerősöm felfedezte és ajánlotta nekem a Lövér Fürdőt, ahol van minden az úszómedencétől a csúszdáig, viszonylag olcsó a belépő, és még a sok fesztiválozó jelenléte ellenére sincs tumultus. Így hát némi pizzázás és belvárosi séta (amelynek színfoltjai a szökőkútban fürdő lányok) után én is megyek a többiekkel strandolni. Mert strandolni jó, sőt minden fesztiválhoz kellene tartoznia egy strandnak. A külvilágról még annyit, hogy a kisbolt is csak egy kilométer, ott meg természetesen jobban megéri bevásárolni, mint a fesztiválon költekezni.
Estefelé, visszatérve a fesztiválra, az angol metalcore banda, a Bring Me the Horizon koncertjébe hallgatunk bele – nem rossz, de már készülünk az egyik legjobb hazai alternatív zenekar, a 30Y fellépésére is. Utóbbi azért érdekes számomra, mert hiába ismerem őket régóta, az új felállást élőben még nem hallottam. A szólógitáros Gradvolt Endre ugyanis kilépett a zenekarból, ráadásul nem is érkezett a helyére senki. Eszembe jut, hogy Sárközi Papa billentyűssel néhány hónapja egy pesti kiskocsmában beszélgettünk, és ő nagyon bizakodó volt a jövőt illetően.
Én meg egyáltalán nem gondoltam volna, hogy a dalok működni fognak így is, de furcsa módon működnek. Lehet például kísérletezni, előfordul, hogy az énekes-gitáros Beck Zoli és a basszusgitáros Varga Ádám hangszert cserélnek, és vannak dalok, amiket inkább a zongora visz a gitár helyett. Az olyan régi számok, mint a Dadog, a Puhatalpú lányok, a Rajzszöggel középre, a Bogozd ki, az Egy perccel tovább vagy a Teremtős, ha itt-ott kicsit szokatlanul, de jól szólnak, az Ahogy elképzeltem és a Disszidálok meg már az új, csonkított felállású zenekar szerzeményei, tehát nem is lehetnek furcsák.
A koncert hangulata amúgy remek, az OTP Színpad előtti nem túl tágas, bár nem is kicsi térben szép nagy tömeg zsúfolódik össze, még a hátrébb állók sem csak passzív nézelődők, és visszatapsolás is van, ami nem minden koncerten fordul elő. A pécsi srácokat az ausztrál progresszív rockzenekar, a Karnivool követi, jóval kisebb közönség előtt játszva, ami azonban nem a minőségnek, sokkal inkább az ismeretlenségnek szólhat, mert amit a koncertből hallunk, az nagyon is meggyőző. Aztán a figyelem lankad, és a folyékony örömök végleg átveszik a hatalmat: a borfaluban fejezzük be a napot.
A szerző fotóival
Szólj hozzá!