Minden évben úgy indulunk neki a Szigetnek, hogy most már aztán tényleg megnézzük az összes aznapi fellépőt, kipróbálunk minden játékot, bejárjuk az összes helyszínt, de minden évben úgy zárjuk a fesztivált, hogy a fele se sikerült annak, amit elterveztünk. Sajnos, ez az évek múlásával egyre kevésbé esélyes vállalkozás, mivel az elménk komoly harcot vív a testrészeinkkel a terhelhetőséget illetően. Öregszünk, na, ez az élet rendje. Viszont még mindig nem tudunk szabadulni attól a komplex mulatságtól, amit a Sziget kínál nekünk évről-évre. Olyan ez, mint a kemény drog, és még azt se mondhatom, hogy nem tudatmódosító, csak szerencsére nem a káros fajtából.
Az idei fesztivál kínálat nekem nagyon kedvezőnek bizonyult, hisz minden napra jutott több kedvencem is, akiket vagy még nem láttam, vagy nagyon szívesen nézném újra. Robbie Williams úrhoz élőben még nem volt szerencsém, de hallottam hírét, mire képes egy-egy koncerten, és azt is tudom, hogy nagyon hangulatember, így kíváncsian vártam sikerült-e kielégíteni a szervezőknek a szupersztár minden kívánságát. És bár arról szóltak a hírek, hogy már a megérkezése botrányba fulladt, ennek ellenére tényleg odatette magát a csurig töltött nagyszínpad közönségének.
A Nagyszínpadon kívül tegnap egyetlen más helyszínre futotta csak az időmből, ahol a délután három órás kezdéssel futó Babel lett a nyerő. Régóta terveztem már, hogy tiszteletemet teszem valamelyik bulijukon, de eddig még nem jutottam el a megvalósításig. A tikkasztó melegben nem pont egy izzadós rockra vágyik az ember lánya, de ennek ellenére is élvezhet volt a koncert.
Ezután már nemigen mászkáltunk el a Nagyszínpad mellől, mivel szerettünk volna jó helyet kiharcolni Robbie megjelenéséig. Azt is megfogadtuk, hogy mindenképp a korlátnál landolunk, mert ott még levegőhöz is jutunk. Mondanom se kell, hogy ebből se lett semmi. A The Biebers és az Ocho Macho buliját még a harmadik sor tájékán ugráltuk végig, a kezdeti lelkesedéssel, az Irie Maffia alatt viszont már hátrébb kerültünk, és akkor kezdtük igazán érezni, hogy még minden végtagunk a helyén, és fáj is rendesen. Meg kell mondanom, mind a három hazai fellépő rendesen kitett magáért, és Sziget Nagyszínpadhoz méltón szórakoztatták az egybegyűlteket.
A The Biebersnél különösen jár a taps Puskás Petinek, hogy végre nem esett szét a produkció végére, és így lényegesen kevesebb hamis hangot sikerült felismerni. Még nem százas a produkció, de érezhető a fejlődés.
Az Ocho Macho régi nagy kedvencem. Bármely bulijukon járunk, nem ússzuk meg ugrálás nélkül. És bár éreztem némi ütembéli bizonytalanságot, ennek ellenére sztem az övék volt a legjobb buli aznap hazai viszonylatban. Ezt azért is volt könnyű megállapítani, mert a végén egy korrekt pogózás indult be közvetlen mellettünk, aminek résztvevői közt leginkább külföldiek szerepeltek. És akkor itt kell egy kis negatívumot beszúrnom.
Ismerjük és minden nap várjuk is az este hét órai különleges partykat, ami mindig nagyon látványos és nagyon szórakoztató is egyben. Tavaly a szervezőknek kiosztottunk legalább 2 fekete pontot ez ügyben, és reméltük, hogy az idén már minden flottul megy majd. Tévedtünk. A tegnapi lufis party legkritikusabb pontja maga az eszköz kiosztása a fesztiválozók közt. Ezt sikerült olyan ballábas módon kivitelezni, hogy míg az Ocho Macho az utolsókat húzta a színpadon, addig a közönség már rég azzal volt elfoglalva, hogy valamilyen módon hozzájusson egy léggömbhöz. A tökölésnek az lett a vége, hogy aki már kapott lufit, az idő előtt megröptette, aki nem, az meg dühösen próbált szerezni a VIPből kiáramló segéderőktől. Így a zenekar búcsúja totális érdektelenségbe fulladt, míg a hét órai lufireptetés kudarcba. A bónusz, hogy még negyed órával a reptetés után is kerültek elő a raktárból lufikötegek, aminek akkor már nem sok hasznát vettük. Sírva könyörgöm, ne rontsuk már el ezt a jó kis játékot ilyen bakikkal! (Na, kíváncsi vagyok, mit ír a kolléganő a keddi buborékpartiról – aszerk.)
Az Irie Maffia showja profi módon volt kitalálva, szépen építkeztek a dalok, így ugrálás, és laza lötyögés is volt felváltva. Kicsit furcsáltam, hogy nem nagyon használták a kifutót, de mindent összegezve rendben volt a buli.
Robbie-ról nem akarok hosszasan beszélni. Azért nem mert igazából nincs mit. Ha az életben összetalálkozunk egy hasonló mentalitású fazonnal, rögtön megállapítanánk, hogy egy büdös bunkó. Ennek ellenére - vagy talán épp ezért - tömegek imádják hazánkban is. Ez a be- és magamutogató stílus egyszerre megbotránkoztató és ámulatba ejtő. Mondjuk, biztos vagyok abban, hogy életünk párjának kevesen választanánk ilyen pasit, azért tegyünk a szívünkre a kezünket hölgyeim, és valljuk be őszintén, egy futó kapcsolat erejéig szívesen bevállalnák az urat. Szeretjük a rosszfiúkat. Persze, bizonyos határokon belül. Robbie pedig nagyon is rászolgál erre a jelzőre a színpadon. Roppant kedves módon ajándékozott meg minket a nemi szervének és a hátsó felének bugyogón keresztüli látványával, a szokásos párzó mozdulatokkal, a nyelvének közelebbi vizsgálatával, valamint egyéb közérdekű adatokkal a teljesítményét és méreteit illetően. Közben persze dalolászott is, amiben nem volt hiba, de a show nagy része mégis inkább a válogatott bunkóságaira volt kihegyezve. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor tökéletes showműsort kaptunk. Ha szigorúan csak a koncert részt, akkor egy gyenge hármasra értékelném. És ezt is jóindulattal...
S mégvalami. Mi is beharangoztuk, hogy a nagy melegre való tekintettel locsolni fogják a fesztiválozókat, valamint vizes zacskókat is osztanak a szomjazók számára. Na, ebből mi semmit nem tapasztaltunk, pedig a tömegben igencsak nagy szükség lett volna az életben tartó iható vízre! Azt a mai napig nem értem, miért pont a két szélső sávra hull ahűsítő vízpermet a Nagyszínpnál, mikor egyértelműen középen lenne rá szükség. (Az iszonyatos porról nem is beszélve, ami lassan eléri az egészszégügyi határértéket – aszerk.)
Szólj hozzá!