Gerendai Károly, a Sziget alapítója és most már megmentője is rövid értékelésében elmondta, hogy a várakozásokkal ellentétben kevesebb látogatója volt idén a fesztiválnak, így pénzügyileg is jelentős mínusszal kell számolniuk, de őszintén szólva már az is csoda, hogy 2026-ban sikerült ilyen színvonalon megszervezniük.
Idén se volt okos ötlet rutinból közelíteni a kiszemelt helyszíneket, mivel a Nagyszínpad és a Revolut (aka A38) kivételével gyakorlatilag mindent máshol kellett keresni. Emiatt a kedvenc pecsétgyűjtős játékunk során több kilométert gyalogoltunk, mint az egy időben zajlott atlétikai EB résztvevői. A megérdemelt „nyeremény” tekintetében – egy Sziget logóval ellátott vászontáska – őrültségnek tűnik a kánikulában és a porban való maratoni menetelés, de igazából a játék a lényeg, és nem az ajándék. Azért is szeretjük a pecsétek gyűjtögetését, mert így olyan programhelyszíneket is meg kell látogatnunk, amik alapesetben nem voltak betervezve. Van, ahol már régi ismerősként köszöntenek minket (XS Land - Beszédes Kezek Kulturális és Oktatási Egyesület, Vándor Vurstli – Karzat Színház), és van, ahol még mi sem jártunk az évek során, de hasznos információkkal távoztunk.
Óriási öröm volt számunkra, hogy néhány évnyi kihagyás után visszatért kedven csillezős helyünk a Luminárium, ami a maga egyszerűségében nagyszerű a színes fényekkel, a lágy aláfestő zenével és a különleges belső formavilágával. Órákat lehetne ott eltölteni, ha nem várna még ránk ezernyi más program. Mint például a szintén hagyománnyá vált Gombóc Mátyásunk dobálása kislabdával a Vándor Vurstliban, ahol számtalan vicces játékkal vártak a végtelenül kedves és mosolygós porondmesterek. Őket egyébként még el lehet kapni a nyár folyamán a SZIN fesztiválon is! Nagy szívfájdalmam volt viszont, hogy az általunk oly szívesen látogatott cirkuszi sátor idén eltűnt, helyette egy szabadtéri színpadon nézhettük meg például a Recirquel társulat összetett produkcióját, ahol a zene, a tánc és a művészi elemek ötvöződtek. Amellett, hogy ez az előadás is látványos és érdekes volt, nagyon hiányzott a már megszokott sátras közeg, ahol a világ minden tájáról érkeztek művészek és mutattak be lenyűgöző műsorokat.
Az infrastruktúrát tekintve az idei látogatószámhoz elegendőnek bizonyult a kihelyezett ivóvíztöltők és mosdók száma, és a tisztaságra se lehetett panasz, volt bőven vécépapír és szappan is. Étel-ital fronton volt bőven választék, és bár az árakat tekintve egy átlag magyar pénztárcának még mindig nem barátja, nem rosszabb a helyzet, mint egy balatoni kiruccanásnál. Ami talán egy kissé zavaró lehetett az az irgalmatlan mennyiségű por, sajnos ezzel túl sokat nem lehet kezdeni. Talán a covid idején láttam ennyi maszkos embert egy helyen, de gyanítom, hogy a Dunában megmaradt vízmennyiség se lett volna elég a helyzet megoldására, szóval ezért nem tudom a szervezőket hibáztatni. Jó hír viszont, hogy Gerendai Károly nyilatkozata alapján van remény a probléma megoldására, ugyanis a főpolgármesterrel már most megegyezés született két fúrt kút létesítésére, aminek segítségével egy folyamatosan karban tartott, locsolt terület alakítható ki Budapest egyik legnagyobb közparkjában, ami a fesztivál körülményeire is kedvezően fog hatni.
Koncertek tekintetében vegyes élményekkel zártunk. Szerdán egyértelműen tarolt a Twenty One Pilots, akik annak ellenére is őrületes bulit csaptak, hogy minden mozdulatuk kiszámítható volt a turné fellépéseik tanulmányozása alapján. Annak, aki először látta őket élőben, meglepi lehetett a két tag folyamatos „vándorlása”. A dobos Josh Dun a Nagyszínpad baloldalán lévő tornyába mászva játszott néhány dalt, míg az énekes Tyler egészen a hátsó hangosítóig ment, hogy ott énekelhessen. A helyi biztiőrökkel való pacsizás, majd egyikük felhívása a színpadra egy közös éneklésre, szintén a show része, mint ahogy a legvégén a közönség tetején való dobolás is, ennek ellenére még mindig felpörgeti az embert a produkció.
A skót Biffy Clyro hozta a kötelező rockzenei témákat, a frontember Simon kis piros rövidnadrágos szettje pedig lehetővé tette, hogy megcsodáljuk testén majdhogynem az összes tetoválását. Itt nem volt komolyan összerakott show, inkább a zene vitte a hátán a bulit, de esetükben ennyi elég is volt.
Amire viszont egyáltalán nem számítottam, az az általam nagyon várt Natasha Bedingfield bődületes koncertje a Revolut színpadán, ami csurig telt már a kezdés előtt. Őszintén meglepett, hogy ennyi embert érdekelt a brit énekesnő, aki leginkább a kétezres évek elején volt karrierje csúcsán. Gyakorlatilag az elejétől a végéig üvöltötte a dalokat a közönség, legyen az saját, vagy például Prince Purple Rain, illetve a The Cranberries Zombie feldolgozása. Hihetetlen hangulat volt végig, így részemről egyértelműen ez lett az idei Sziget díjnyertes bulija.
A pénteki Bring Me the Horizon szintén a nagyon várt kategóriába tartozott sokaknál, és igazából nem okoztak csalódást. Picit levesz a produkció értékéből, hogy évek óta ugyanezt láthatjuk tőlük, többek közt az utolsó Parkos koncertjükön egy az egyben ment le a műsor a felvezetővel, az animációkkal, a közjátékokkal és a vizuállal. Talán itt egy kicsivel több volt a füst és a láng, de azért ez mégis csak egy fesztivál nagyszínpad. Alapvetően nekem nem kedvencem mikor efféle rövid animációs bejátszásokkal szakítják meg a koncerteket, mert mindig az 50-60 éve színpadon álló sztárok jutnak eszembe, akiknek kell némi pihenő, hogy folytatni tudják a bulit. Ettől függetlenül vitathatatlanul egy vérprofi showműsort kaptunk lenyűgöző vizuállal, ami szépen kiegészítette az amúgy is kellemes dalocskákat.
Annak kifejezetten örültünk, hogy végre ismét nagyobb teret kaptak a hazai kedvenc, vagy épp feltörekvő zenekarok. Jó néhány koncertbe belenéztünk és ezeken keresztül volt igazán látványos, hogy milyen szép számban látogattak ki magyar rajongók az idei fesztiválra. Nem volt olyan buli, ahol csak 10-15 ember lézengett volna bármelyik színpad előtt, így őszintén reméljük, hogy a következő években még több honi előadó kap majd lehetőséget a Sziget különböző helyszínein a fellépésre. Ami különösen szívmelengető volt, az a szerdai Carson Coma nagyszínpados buli, ahol még a külföldiek is vígan ropták a táncot, annak ellenére, hogy egy büdös szót sem értettek az egészből. Azt pedig ezúton is köszönjük a fiúknak, hogy a frissen megjelent és már azonnal az agyunkban pörgő Gabi című szakítós himnuszuk élő verzióját mi hallhattuk először!
Összegezve ezt a pár napot nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Szigetre igenis szükség van kis hazánkban. Több szempontból is. Plusz nem csak a 20 év alattiaknak szól, hanem kortól függetlenül bárkinek, aki egy kicsit hajlandó a nyitott gondolkodásra, szeretne még élményeket gyűjteni – és nem mellesleg szereti a zenét. Legyen az bármilyen stílusú. Mert bár sokaknak ócska közhelyként hat a „szabadság szigete” jelmondat, aki évről évre kilátogat, pontosan tudja, hogy ez a valóságot takarja.
Itt mindenki egyenlő: nem számít honnan jöttél, hová tartasz, hány éves vagy, mennyi pénz van a bankszámládon, egészséges vagy sérült emberként éled a hétköznapjaid. Ez a viszonylag pici szigeten ebben a pár napban mindenki elfogadja a másikat olyannak, amilyen. Senkit nem akarunk megváltoztatni, sem bántani, csak együtt önfeledten szórakozni, ami valljuk be őszintén, nagyon ráfér ennek az országnak a lakóira…
Szólj hozzá!