Pénteken elértem azt a fokozatot, amikor az ember szervezete már automatikusan beáll Sziget üzzemódba. Mindez annyit jelent, hogy a kora reggeli (első metrós) hazaérkezés ellenére egyszerűen képtelen voltam elaludni. Inkább nekiálltam még képeket válogatni, mire fél 8 tájékán úgy döntöttem mégis jobb lesz, ha álomba kényszerítem magam, mert fárasztó nap elé nézük. Hosszas forgolódás után sikerült majd 3 órát félkómás állapotban eltölteni az ágyamban, de mivel csak nem sikerült elérnem a mélyalvós fázist, így inkább felkeltem megszerelni a kicsit szétesett fényképezőgépem. Magyar ember leleményes, én meg különösen szeretek mindent házilag barkácsolni, úgyhogy rövid gondolkodás után megtaláltam a megoldást. Egy kettétört gombostű, és némi ragasztószalag csodákra képes! Remélem ezt majd a szervizben is így gondolják, ha a Sziget után kénytelen leszek átadni a drágaságom egy kis renoválásra...
A szerdai sárlavina után erős gondolkodásba estem a dresssszkóóódot illetően, mert nem akartam túlöltözni a fülledt idő miatt, viszont gyanítottam, hogy éjszakára kelleni fog némi meleg cucc. Végül maradt a hosszú farmer és zárt cipő, aminek később valóban hasznát vettem. Sikeresen kiérkezve a Sziget bejárathoz, döbbenten tapasztaltuk, hogy még mindig óriási sor van. Nekem úgy tűnik, mintha napról napra többen lennénk, de lehet, hogy csak én vagyok egy csöppet türelmetlenebb a kelleténél. Mindenesetre megint csak a kezdő koncert végére sikerült átverekedni magunkat a Nagyszínpadhoz, ahol a Die Fantastischen Vier már a ráadásnál tartott. Erre a koncertre jóval kevesebben voltak kíváncsiak, mint általában a Nagyszínpados produkciókra, de a banda még rá is játszott azzal, hogy kizárólag németül voltak hajlandóak társalogni az ő saját rajongótáborukkal. Ez egy kissé unszimpatikus hozzáállás, de ha ők csak a saját országukból származó közönségnek szeretnének énekelni, akkor ahhoz nem kell a Szigetig utazni. Erről ennyit.
Miután a elvonult a német hadsereg, megpróbáltuk előre furakodni, ami egészen a második sorig sikerült, mivel mi már az esti programra készültünk. Viszont előtte még megkaptuk a valóban nagy egyéniségnek számító Cee Lo Green-t, akire magam is kíváncsi voltam. Nos, itt az a fura helyzet állt fenn, hogy a buli végére meg kellett állapítanom, jobban élvezem a dalait a rádióból hallgatva, mint élőben. Pedig showműsor volt a javából, kissé alulöltözött rendkívül csinos zenész- és táncoslányokkal, rapper és énekes haverokkal, meg egy fura áttetsző öltözékkel, amin hátulról kilátszott a fél feneke. Persze tegyük hozzá, hogy óriási a figura (minden értelemben), és páratlan hangi adottságokkal rendelkezik, de valamiért nekem nem jött át a produkció. Ha nem az egyik nagy kedvenc bandám lett volna a következő fellépő, komolyan átmentem volna inkább a Colosseumba tuctucolni. "Erős vagyok, és kíbírom!" mondogattam magamban, ami megtette hatását, és a főként felsolgozásokból álló néha kissé torz koncertet már fél lábon is.
A szokásos hét órai party ezúttal a buborékokról szólt, mire megint csak jóval kevesebben voltak kíváncsiak, mint a hasonló összejövetelekre, de ettől függetlenül nálam bevált. Tényleg jól festett a nézőtér és környéke a kisebb-nagyobb bubiknak köszönhetően. Szerintem ezt megtarthatjuk jővőre is! ;)
És akkor végre eljött az én pillanatom! A Manic Street Preachers, ahogy egy kedves Szitizenes barátom megjegyezte tegnap, gyerekkorom óta nagy kedvenc. Mondjuk azóta se tudom eldönteni, hogy ezzel engem akart leöregezni, vagy a zenekart, de majd ma a colorpartyn némi dobálódzással lerendezzük a dolgot. :) Szóval tényleg régóta kedvelem őket, és immáron harmadszorra látom a Szigeten, ami azt jelenti, hogy nem vagyok egyedül a rajongásommal. Ha őszinte akarok lenni, egy Manic-buli csak azoknak igazán élvezetes, akik ismerik és szeretik a dalaikat, mivel itt nincs semmi körítés. Se táncoslányok, se lángcsóva, se konfettieső, csak kizárólag a színtiszta rockzene. Az viszont a legjobb fajtából való. A szigorúan wales-i banda énekese James Dean Bradfield nem volt túl jó hangulatban, ráadásul egyik szám közben a gitárja is csütörtököt mondott pénteken, viszont látta, hogy a mi fertályunkon többen is énekeljük a dalokat, így előszeretettel jött közelebb némi gitárszólóra, és dalolászás közben is sűrűn tekintgetett a bal oldal felé. Már csak azért is mert időközben megérkezett a hátunk mögé a wales-i különítmény is egy óriási zászló kíséretében. Nem véletlenül akartunk közel menni a tűzhöz, amikor előre furakodtunk, de sajnos ez esetben úgy éreztem, hogy hátul nagyobb buli van, mint elöl. Ugyanis akik elfoglalták a legjobb helyeket, azok már mind a Korn érkezését várták, amit viszont mi már csak a távolból óhajtottunk megtekinteni. Nem mondhatom, hogy ez volt életem legjobb Manic koncertje, de mivel elfogult vagyok, így engem az sem érdekelt volna, ha egyedül én ujjongok a tömegben.
A Korn nekem nem az esetem, ezért átadtuk a helyet a valódi rajongóknak, és megpróbáltuk a legbiztonságosabb helyzetből megtekinteni a koncertet, viszont a kezdésre annyi ember gyűlt a színpad köré, mintha külön fizetést kaptak volna a jelenlétükért. Egyre távolabb kerültünk a színpadtól, aminek az lett a vége, hogy kb. a második dal után inkább más program után néztünk. Megpróbálkoztunk az A38 sátorral, ahol elviekben Kelis kezdett volna, ám a kiírás alapján 30 perc késésben voltak, úgyhogy addig átmentünk Brains-re a Petőfibe. Jó kis hangulatot rittyentettek a színpad köré, és persze idegyűltek a partyarcok is, úgyhogy ment a dübörgés rendesen. Némi táncikálás után visszaaraszoltunk az A38-hoz, ahol Kelis kisasszony már elkezdte műsorát, viszont addigra már egy gombostűt se lehetett volna leejteni odabent, úgyhogy jobbnak láttuk, ha inkább az oldalsó kivetítőn nézzük a koncertet, ahol még ülőhely is akadt. Kicsit fura volt a hangja a hölgynek, én nem ilyenre emlékeztem, de sokáig nem tudtuk békésen nézni a műsort, ugyanis eljött az a pillanat, amitől tartottunk.
Eleredt az eső. Ez azért is volt rossz időzítés, mert a Korn-buli végeztével ilyenkor a többség elindul új programot keresni, de ha zuhog, akkor alapvetően fedett helyet keres magának. Ami viszont a Szigeten kevésnek bizonyult, aminek megint tömeghisztéria lett a vége. Először mi is arra gondoltunk, hogy mégis bemennénk a sátorba, de a bejárat előtt úgy tolták egymást az emberek, mintha az életükért küzdenének. pedig ez csak egy "kis" eső volt. Aztán megpróbálkoztunk a Petőfi félig fedett nézőterével, azonban oda simán befolyt be víz minden oldalról. Ráadásul egyre többen próbáltak meg tető alá kerülni, és így folyamatosan nyomták egymást az emberek minden oldalról. Viszont a közben a színpadra lépő Alvin és a mókusok nem panaszkodhatott, mert tényleg fullos bulit sikerült összehozniuk. Kb. fél óra tétlen ácsorgás után szakadt el nálam a cérna, és úgy voltam vele, hogy az se érdekel, ha cunami jön, elindulok hazafelé.
A hév felé igyekezve örömmel tapasztaltuk, hogy a ezúttal a bkv ellenőrök is megsajnálták a fesztiválozókat, és a szokásos ellenőrzés helyett szabad utat engedtek a futkosó ázott verebeknek. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy nem kellett sokat várni a járatunkra, viszont a vagonban körülnézve mindenki úgy festett, mintha valami medencés bulin ruhástul fürdött volna, és nem volt ideje megszárítkozni. Mire hazaértünk már megint mindenhonnan folyt rólam a víz, de már semmi nem érdekelt, csak egy bögre forró teára vágytam. Meg egy meleg takaróra.
Tisztelettel kérném az égieket, kíméljenek meg minket erre a két napra az áldásuktól, mert még rengeteg program vár ránk! Köszönöm a figyelmet!
Szólj hozzá!