Szinte hihetetlen, hogy az ember alvásigénye meddig képes csökkeni egy fesztiválon, még ha nappal kirándul vagy úszik, éjszaka iszik, táncol, ugrál, és a lejtős domboldal ellenére rohangál egyik színpadtól a másikig, vagy a sátortól a mosdóig. Hajnali négy-öt előtt nehéz elaludni, nem mintha bárki ilyen tervvel érkezne, viszont legkésőbb reggel nyolc-kilenc magasságában a nap már szinte felgyújtja a sátrakat. Ekkor rohamozza meg mindenki egyszerre a vizesblokkokat, amelyeket az orfűi kempingben meglehetősen szűkösre terveztek, és azt sem gondolták át, hogy egyetlen tekercs vécépapír több ezer főre talán egy kicsit kevés… Bár egy rutinos fesztiválozó mindennel felszerelkezik. A második (vagy a nulladikat is beleszámolva harmadik) nap reggelén nem csak a vécéknél és zuhanyzóknál volt sorbaállás, hanem kedvenc vegyeskereskedés-szerű büfémnél is. Nem is maradtam ott, inkább átugrottam Pécsre, mivel szükségem volt billentyűzetre és internetre a tudósításhoz.
Mert ugye a tudósítónak egy fesztiválon dolgoznia is kell, míg a zenész ismerősökkel, újságíró kollégákkal, régi és új barátokkal való italozás, na meg a csajozás és a strandolás nem tartozik a szűk értelemben vett munkaköri leírásba, még ha mindez része is a Fishing on Orfű hangulatának. Nem volt megnyugtató az információ, mely szerint Orfű és Pécs között „naponta többször is” közlekedik busz. Viszont a járatok ritkásága ellenére sem alakult ki tömegnyomor, kényelmesen el lehetett férni, miközben a busz vadregényes szerpentineken kanyargott. Némi kérdezősködés után sikerült internethelyet találni Pécs belvárosában, a tágas és éppen borzasztó fülledt Széchenyi tér közelében. Aztán vissza Orfűre, vissza a tóba megmártózni, majd jól lebarnulva a nagyszínpad elé, meghallgatni a Pál Utcai Fiúkat. A PUF frontembere, Lecsó elmesélte, hogy lerobbantak a turnébusszal, de végül sikerült időben eljuttatni a tagokat és a hangszereket a helyszínre, és eljátszani olyan megunhatatlan dalokat, mint a Közel az éjfél, a Legelő, a Bál, vagy a Lecsónak jó lesz. Nem is az az érdekes, hogy például nekem, aki jónéhány PUF koncerten voltam már, még mindig érdekesek ezek a dalok, hanem hogy a zenekar hogy tudja az unalom látható jelei nélkül újra és újra eljátszani őket.
A szomszédos színpadon aztán rögtön a Kistehén zendített rá, a forróságban még forróbb hangulatot teremtve. Néhány dal erejéig énekelt Kollár-Klemencz Kata, a frontember Kollár-Klemencz László tinédzser lánya is. A Heaven Street Seven a szokásos színvonalat hozta, aztán a figyelmem a keményebb zenékre irányult. Az Isten Háta Mögött ellentmondást nem tűrően zúzta le a közönség arcát a maga sajátosan metálos, progresszív rockzenéjével, a sokoldalú Pálinkás Tamással a frontvonalban. A nap egyik legjobb koncertjét adó IHM-et éppen egy olyan zenekar követte, amely bevallottan nagy hatást gyakorolt rájuk: a hetvenes években indult Vágtázó Halottkémek koncertje igazi csemege volt a maga brutálisan kemény sámánzenéjével. A nagyszínpadon aztán a Supernem darált telt ház előtt, már ha egy völgy esetében szabad így fogalmazni, a későn fekvők és a rockzenét kedvelők örömére pedig a Subscribe tagjai játszottak Rage Against The Machine-dalokat lelkesen pogózó közönség előtt, meglehetősen autentikusan.
A Fishing on Orfű utolsó napján, szombaton néhányan kipróbáltuk a fesztiválozók által sűrűn látogatott, nagyobb méretű, de kiépítetlen és csak stégekkel rendelkező Pécsi-tóhoz képest felüdülést hozó Orfűi-tó strandját homokos partjával és árnyas fáival. Vízhólyagos lábakkal is megérte gyalogolni egy kicsit, már csak a festői táj miatt is, a strand üzemeltetője részéről meg jófejség volt olcsóbban adni a belépőt a fesztivál-karszalaggal rendelkezők számára, bár a kerítés rései belógási lehetőséget is biztosítottak. A büfében dolgozók nem győzték kiszolgálni a tolakodó vendégeket, idegtépően sokat kellett várni a lángosokra, elfogyott a sajt, röpködtek a reklamációk, valaki a panaszkönyvet követelte. A fesztivál nagyszínpadán két nemrégiben visszatért együttes követte egymást. A nyolcvanas évek kultikus zenekara, az Európa Kiadó újjáéledt poraiból, Menyhárt Jenő, Másik János és több régi tag mellett olyan fiatal zenészekkel erősítve a sorait, mint például a dobon, trombitán, hegedűn és billentyűn is játszó, éneklő, vokálozó Darvas Benedek. A dalok remekül szóltak, és átadtak valamit a régi vágású underground életérzésből, de a fiatalok körében az életkori sajátosságok miatt jóval ismertebb Kardos-Horváth János és zenekara, a Kaukázus jobban megénekeltette a közönséget a Teszkóval, a Tartós békével, na meg napjaink szinte minden buliján elhangzó Szalai Évával.
A kettő között belehallgattam a Nemjuci koncertjébe, ahol a férfiszemek és a fényképezőgépek gyönyörűségére látványosan vonagló Németh Juci két szám között keményen beszólt a közönség hölgytagjainak, hogy hiába a sok lebarnult hát, szép cici és formás fenék, azért illene figyelni egy kicsit egymásra is, nem pedig negyedóráig lefoglalni a zuhanyzót és pazarolni a vizet… Ő maga nem is került sorra, ezért aztán szívből jött a „Kapjátok be!” felkiáltás, még ha el is mosolyodott közben. Jucit és a Nemjucit az Óriás követte, a mikrofonnál az előző este az Isten Háta Mögött zenekarban basszuson is játszó Egyedi Péterrel, és dalban mutatták meg, hogy kell Fát dönteni.
A nagyszínpad előtt aztán olyan embertömeg zsúfolódott össze, hogy a Kiscsillag koncertjén mozdulni is alig lehetett. Volt bőven gúny meg irónia, de volt mélység is, Hú de sötét, Country, Sirály, Menetszél és Ha én lennék, meg elhülyéskedett verzióban a Kit simogasson. Sőt Lecsó elénekelte az eredetileg a Kispál és a Borznak írt Vackolj belém című számot is. Az Orfűn otthonosan mozgó Lovasi András és zenekara a hely szellemének megfelelően természetesen eljátszotta az amúgy minden más koncerten is elhangzó Fishing on Orfű című opust, a mikrofonnál az eurovíziós álmokat dédelgető Rátgéber Lászlóval. Említésre méltó még a nulladik napi Kispál-gála után duplázó Pluto koncertje. A zenekar ugyan csak egy sátrat töltött meg, azt sem teljesen, de a koncert kiválóan szólt, a sűrűn és kórusban elhangzó „Nagyszínpad, nagyszínpad!” kiáltások pedig mindenképpen a közönség elismerését jelezték.
A vasárnap reggeli sátorbontás után a fáradt, elgyötört, de boldog újságíró ismét Pécs felé vette az irányt, ahol szintén fáradt, elgyötört, de boldog fesztiválarcokat látott. A vonatom Budapestre indulásáig és többórás, lassú zötyögéséig volt még másfél órám, így hát a perzselő hőség és a csomagjaim súlya ellenére is a város mediterrán utcáin bolyongtam. Közben eszembe jutott egy párbeszéd az előző napok valamelyikéből, a Pécsi-tó partjáról. „Be letettek már mutatva egymásnak, vagy csak úgy vagytok?’ – kérdezte egy lány egy fiútól, aki néhány másik sráccal üldögélt vízbe lógatott lábbal, és énekelt vegyesen Republic-, Kispál- és 30Y-dalokat, úgy, mintha országos cimborák lennének. „Nem lettünk bemutatva, csak úgy vagyunk, de hát ez a fesztivál lényege” – válaszolta a fiú.
És tényleg: csak úgy lenni, szabadon. Utazni, sátorozni, ismerkedni, sodródni, meghallgatni egy csomó koncertet, vagy éppen lekésni őket, és helyettük egy rég látott ismerőssel összefutni.
Szólj hozzá!