Ilyen például a szombat, ami borúsan, esősen indul. Szerencsére nem szakad, csak szemerkél, ez pedig még kedvez is az alvásnak: nincs kánikula, így délelőtt egészen sokáig meg lehet maradni a sátorban. Már ha nem zavarja az embert a hajnalig, majd kora reggeltől újra teljes hangerővel dübörgő zene. A szorgalmas tudósító dél körül még a sajtókonténerben gépel, amikor a Heti Válasz borfaluban Sopron polgármestere ingyen ebédet osztogat az éhes fesztiválozóknak, így az akciót kihagyván, barátait követve ismét a Lővér Fürdő felé veszi az irányt, hogy ott strandoljon és uzsonnázzon. A szinte már külső fesztiválhelyszínnek számító strand amúgy meglehetősen néptelen, nyilván az időjárás miatt.
Engem mindenestre itt kap el a következő eső, ami a medencében, illetve egy napernyő alatt könnyen elviselhető, arról nem is beszélve, hogy még mindig mérhetetlen hálát érzek, amiért a fesztivál mobilalkalmatosságaihoz képest szinte laboratóriumi körülmények között használható a mosdó és a zuhanyzó. A büfé azonban a gyenge kis eső ellenére bezár, ráadásul ezúttal is lemaradok az irodalmi eseményekről, de Nagy Márti és Bach Máté, a Vagány Históriák költői portrésorozat kitalálói később elmesélik, hogy az egész héten kitartó Czinki Feri hősiesen moderálja a beszélgetésüket, az időjárás és párhuzamos zenei programok miatti gyengébb érdeklődés ellenére is.
Este beülünk a VIP sátorba, ahonnan kényelmesen hallgathatjuk a dán Volbeat darálását, majd az angol Hurts gitáros-szintis popzenéjét, a kivetítőnek köszönhetően a brazíliai világbajnokság eseményeit is követve. Aztán a minden helyszínen hajnalig tartó buli és a tömeg ellenére az tűnik fel vasárnap reggel, hogy rengetegen indulnak el haza, foghíjassá téve az addig túlzsúfolt kempinget. Hiába ez a fesztivál utolsó napja, hiába az Arctic Monkeys produkciójára kíváncsiak a legtöbben, és hiába jöttek egyre többen külföldről is a magyar látogatók mellett, sokakat vár hétfőn a munkahelyük. Pangás azért nincs, még így is sorok kígyóznak mindenhol.
Egy kedves fotós kolleginával a városban ebédelünk – hiába járok évek óta Sopronba, eddig nem fedeztem fel magamnak a házias, bőséges és olcsó menüket kínáló Rózsakert vendéglőt, most viszont boldog vagyok, hogy egyáltalán létezik ilyen. A délutáni program, ahogy azt az olvasó már kitalálhatja, természetesen a strand, ahol viszont egyre többen vannak, és a fesztivál felé vezető erdei úton is megjelennek a kisgyerekes családok és a nyugdíjas párok: hétvége van, jó idő van. A vízpartot választják Lovasi Andrásék is, a Kiscsillag frontembere azonban nem élvezi úgy a strandot, ugyanis beleesik a szemüvege a Fertő-tóba. Ráadásul pocsékul, illetve nagyjából sehogyan sem sikerül megoldani a hangosítást a kora esti koncerten, így egy megszokott előadás helyett tisztességes küzdelem zajlik a színpadon.
Pedig jó lett volna profibb körülmények között és egészben hallani őket, mert a korábbi Kiscsillag-dalokhoz hasonlóan az új album is elég izgalmasra sikeredett, de közben a Nagyszínpadon már kezdődik az Artcic Monkeys, és inkább arrafelé vesszük az irányt. Az indie rock utóbbi éveinek egyik meghatározó zenekara nemcsak a dalok, a név és az első magyarországi fellépés miatt számít különleges vendégnek, hanem azért is, mert az ő koncertjükre még a bérleteseknek is külön jegyet kellett váltani… Ami a koncertet illeti: jó, jó, de valami mégsem stimmel. És nem csak a mindig mindenkinek hiányzó saját kedvencekre gondolok (részemről mondjuk a The View from the Afternoon, a Fake Tales of San Francisco vagy a When The Sun Goes Down), bár ezen a kérdésen is el lehetne időzni.
Mert ha egy zenekarnak ilyen dalai vannak, azokkal igenis fel lehet dobni egy koncertet, amit egyébként a középtempós és lassabb számok dominálnak. Persze nem a pörgés a lényeg, és fogadjuk el azt is, hogy öt nagylemez anyagából nem lehet úgy összeválogatni egy másfél órás anyagot, hogy mindenki maradéktalanul elégedett legyen vele. Amúgy remek a koncertnyitó Do I Wanna Know, valamint a záródal, az R U Mine, és a kettő között is olyanok hangzanak el, mint a Dancing Shoes, az I Bet You Look Good on the Dancefloor, az egyik legnagyobb sláger, a Fluorescent Adolescent, vagy a ráadásban az I Wanna Be Yours, de nekem mégis hiányoznak a fentiek.
És még néhány dolog, ami lehet szubjektív meg közhelyes is: a szemmel látható lelkesedés, a mindent elsöprő lendület, a közönséggel való kommunikáció, a szuggesztív színpadi jelenlét. Egyszóval az őrület, amitől egy koncert több lesz egy hangfelvételnél. Mintha Alex Turner és társai egy angol teadélutánról csöppentek volna ide, hogy zenélgessenek egy kicsit, miután továbbállnak. Hűvösen, sőt kimondottan hidegen. És most tudom, hogy gonosz vagyok, de azért is hiányzik a szükséges plusz, mert amúgy az Arctic Monkeys egy nagyszerű, ráadásul még mindig fiatal zenekar. Persze ahogy kell, vissza is tapsoljuk őket, de mintha a színpadra való visszatérés is lassabb lenne az átlagosnál. Bár utóbbi megállapítás lehet, hogy már vastagon a rosszindulat kategóriájába tartozik.
Levezetésként az Akvárium-színpadon játszó Anima Sound System koncertjébe hallgatunk bele. A sok tagcserén és stílusváltáson átesett, a korábbinál populárisabb zenét játszó zenekar fiatal énekesnője, Prieger Fanni naiv lelkesedése mosolyt csal az arcokra, és egymaga annyit ugrál a színpadon, mint egy fitneszterem komplett vendégköre.
Közben nagyüzemben megy a szemétszedés: újdonság, hogy a fesztiválkártyához mindenki kap egy szemeteszsákot és mínusz ezer forintot, amiből a teli zsákért cserébe – nem túl szimpatikus húzással – csak ötszázat kap vissza készpénzben, a többit meg ajándékboltos kupon formájában… Aztán már csak egy-egy dj játszik, elkezd világosodni, elfogy a sör, a helyszínek bezárnak, a sátrak eltűnnek, és megjelennek a színpadokat lebontó munkások. Ahogy egy fotós kollégám megjegyzi, nincs szomorúbb látvány egy véget érő fesztiválnál…
A szerző fotóival
Szólj hozzá!