A Quimbyvel kapcsolatban sok mindent el lehetne mondani, de egy biztos, unalmas koncertjükön még sosem jártam. Hívhatjuk csodaországnak, vagy csak egyszerűen egy nagyszínpados kooncertnek, a lényegen nem változtat. Valami különös és megmagyarázhatatlan atmoszféra veszi körül ilyenkor a koncertre látogató nézőközönséget, és ehhez tulajdonképpen semmi mást nem kell tennie a zenekarnak, csak játszani. A Quimby dalokban az a jó, hogy mindenki úgy értelmezi, ahogy neki tetszik. Nincs értelme egységes magyarázatot keresni arra, mit is akart kifejezni a "költő". Talán ezért is lett olyan népszerű a banda az utóbbi években. No meg persze köszönhető a Most múlik pontosan című szerzemény a Csík zenkar, Janicsák Veca és sokan mások által előadott sikerének, habár a legtöbb ember még mindig nincs tisztában azzal, hogy ennek a dalnak a szövege valójában nem a szerelemről szól.
De talán mindegy is mit gondolnak, a lényeg, hogy szeretik! Sokan. Mindenféle korosztály. Ezért nem ért nagy meglepetés a fullos nézőtér láttán. Hogy milyen volt a buli? Igazából mondhatnám, hogy a szokásos. De ez nem negatív jelző! A szokásos bulizós, tombolós, éneklős, összeborulós, labdázós, kiabálós, konfettiesős... Az első perctől az utolsóig minden pillanatát élveztük! A műsorrendet pedig ezúttal a rajongói szavazatok alapján állították össze, tehát nagy valószínűséggel minden kedvenc szám elhangzott, amit elvártunk a csapattól. Megmondom őszintén, a csodaországos beharangozott programokkal én nem igen találkoztam, de igazából nincs hiányérzetem. Bőven elég volt az, amit a színpadon műveltek!
Nulladik napra adnék egy 4/5-öt. De csak azért, mert még várom a nagy durranást! :)
Labancz Andrea
Onnan venném át a szót, hogy hol is voltak a csodaországos programok. gyakorlatilag mindenhol. De. A Sziget maga egy bazinagy csodaország. Ahhoz, hogy valaki ezt négyzetre emelje, rá kell húznia rendesen. Az ötlet jó volt és kedves is, de ebben a kavalkádban sokkal több pénz, energia és munka kellett volna ahhoz, hogy úgy üssön, ahogy azt a beharangozók alapján elvártuk. Ráadásul, azon kívül, hogy a koncert elején és végén feltűntek a közreműködők, nem volt kapcsolata a Quimby-koncertnek a saját maga által teremteni kíván Csodaországgal, pedig Lewis Carrol regénye akkora ziccer, hogy szinte adja magát minden egyes pontja, hol lehet leütni.
Köszönet jár viszont a Firewater idecipeléséért, nálam félig kitöltötte az űrt, amit a két éve - vagy tán tavaly? - itt járt Gogol Bordello hiánya idézett elő. Hatalmas lendület, jó arcok, sodrós zene - a maroknyi közönség boldog voltv az átokzónában: a délutáni verőben a Nagyszínpadon. És nyilván hálás VOLT a közönség a nevezett színpadon is, ahol Ian Siegal adott dum,aszínházzal egybevarrt egyszálgitáros koncertet.
A Muzsikás jubileumi koncertjének felütése olyan hatásosra sikerült, hogy az ember másik, szabad szemmel nem látható arcán csurogtak a könnyek... Ahogy bevonultak a dudások, tekerőlantosok, egyéb (bocsi) nyenyerések, lassan, a zenére lépve, súlyosan és méltóségteljesen, s ahogy mezítlábasan elhelyezkedtek a színpad szélén, mélyen belenézve a közönség - és a karnyújtásnyira ácsorgó fotósok szemébe, hát kivert a víz a gyönyörtől. Nézzétek meg a képeket a Facebook-profilunkon, és tudni fogjátok, miről beszélek...Azt éreztem: gyerekek, ez a nemzeti, nem a dohánybolt, és mindent el kell követnünk, hogy megőrizzük a kultúránkat, anélkül, hogy ezt a csodálatos adományt bárki kisajátíthassa saját érdekei szerint ide-oda cincálva. Mindezt egy szó bevezetés nélkül - ez maga volt a bevezetés. Aztán, ahogy kiürült a színpad, fellépdeltek az ünnepelt tagok is, és egy nagyon rövid beszéd után bele is csaptak a húrokba, és egy olyan népdal-egyveleget adtak elő, amelynek minden darabját tökéletesen fújja minden Kodály-módszeren nevelkedett hazánkfia. Én is. A biztonsági őr nem is értette, mit nótázik ez ahelyett, hogy fényképezne... Mindegy. Boldogásos volt, és az is, hogy amikor eljöttünk, már kezdett a szép számban - a domb is tele volt - jelen levő hallgatóség táncolgatni, ki tudással, ki csak kedvvel, de mindenki lendülettel, szeretettl. Gratulálunk - innen és utólag is a 40 éves Muzsikásnak - ez méltó és igaz születésnap volt.
Volt némi dilemma, hogy marad az ember a Muzsikáson, és a szívszerelmét ezúttal sajnos megcsalja, de aztán győzött a hitvesi hűség, és átbotorkáltunk a Nagyszínpadra, a Quimby koncertjére. A buli hatalmas lendülettel indult, az első pár szám szinte berobbant, és vitte a koncertet úgy a harmadáig, aztán kicsit leült, hogy az utolsó harmadnál ismét felszívja magát. Istentelenül sok ember volt, a kisóvodástól a nyugdíjasig terjed a zenekar "célcsoportja", és ez igen nagy szó, de erről kollégám is írt már. Én rendre elmélázom a régi időkön, amikor még a Banánban léptek fel, alig ismerték őket, no meg amikor a Sziget valamelyik eldugott kisszínpadán - vagy tán még színpad sem volt az - léptek fel, és Tom Waits-et játszottak... Elment az idő. A koncert is elment, nagyon sok ember öröme képes összeadódni. Jah, ami még fontos. Amikor kiderült, hogy a setlist a közönség kívánalmai szerint áll össze, kíváncsi voltam, hogy oldják meg a Most múlik-kérdést. merhogy ez a nóta már teljesen külön életet él a Csíkkal, s unásig játssza minden létező rádióad és vidéki presszó. Ezzel kiállni saját maguk szempontjából fura, a nép nyuilván ezt is velük énekelné. Röviden: hogy lehet egy (zenei) közhelyes szituációból eredetit csinálni... Hát, így. Kiállt (ült) a színpadra egy indonéz leányzó, és tört magyarsággal, viszont hatalmas szívvel, lélekkel és szemekkel, saját gitárkíséretével elénekelte a dalt. No, kérem, így kell egy számot defibrillálni.
Mindannyiunkról csorgott a víz a buli végére, Kiss Tibiékről gazdagon, a nedves bőrükre tapadt konfettik úgy hatottak, mintha arcpakolást dobtak volna fel a tapsrend előtt, a levegő még vibrált, az óriáslufikba belekapaszkodtak újdonsült tulajdonosaik, és tulajdonképpen mindenki elégedetten elindult vagy a K híd, vagy a Sziget más részei felé. A kukán üldögélő kisfiú szomorú arcát többet észrevették a tömegből, meg is kérdezték, mi a baj - apukája szerint túl kevés volt az artista... Sebaj, lesz még elég cirkusz az életében.
aszerk.
P.S. 1. Big respect a közvetítés rendezőjének és az operatőröknek. A végén már alig bírtam lemászni a ledfalról, s ezzel nem voltam egyedül.
P.S.2. A cikkhez csatolt fotókat Labancz Andrea készítette.
Szólj hozzá!