Azt már többször hangoztattam, hogy nem ma kezdtük a koncertezés és fesztiválozás terén, így pontosan tudjuk, hogy mikor hova érdemes állni a tömegben, ha valami izgit szeretnénk. Tettük ezt tegnap is a nagyszínpadnál, mivel tisztában voltunk azzal, hogy a Bastille énekese előszeretettel vándorol a biztonsági sávban a bulik alatt. Ahhoz viszont, hogy sikerüljön lepacsizni vele, már jó előre biztosítani kell az ember lányának a legjobb pozíciót a kordonnál, így kénytelenek voltunk korán érkezni. És aztán onnan soha többet nem mozdulni. Ennek a helyfoglalós játéknak az egyetlen hátránya, hogy közben nem tudsz kolbászolni a Szigeten újabb élménydús programok után kutatva, ne adj isten, pecséteket gyűjtögetni az útleveledbe. Pedig az is fontos.
Kevés olyan koncert van a fesztiválokon, amit elejétől a végéig sikerül abszolválni, és általában ezek is inkább külföldi sztárokhoz köthetők, mert ugyi őket ritkábban látja az ember. Így bármennyire is szeretem az idei Nagy-Szín-Pad! győztes Bohemian Betyars munkásságát, kicsit megkésve, az utolsó 2-3 dalra estünk be. De még így is érzékelhető volt, hogy a fiúkat szívélyesen fogadta a jobbára külföldiekből álló közönség. Sejtettem, hogy nekik nem fog komoly problémát okozni a hangulatkeltés, és őrületből sincs hiány a színpadon, szóval tökéletesen beolvadtak a Szitizenek közé.
A Betyárokat az a mindössze 26 éves sanyarú sorsú fiatalember követte, aki néhány napja maga osztotta meg a rossz hírt rajongóival, miszerint az egyszer már sikeresen eltávolított agytumora újra előtört. John Newman emberi nagyságát igazolja, hogy nem titkolja betegségét, nem adja fel a küzdelmet, és nem hajlandó lemondani ezért egyetlen koncertet sem. A sajnálatból pedig köszöni szépen, de továbbra sem kér, aminek ékes bizonyítéka volt az az elementáris erő, amivel bevette a nagyszínpadot. Imádom az olyan férfi énekeseket, akik különleges hanggal vannak megáldva, és John pontosan ilyen. Ráadásul egyedül működni egy óriási színpadon, minden sztárnak kihívás, neki viszont ez a természetes közege. Leborulok a lábai előtt azért a showműsorért, amit tegnap tőle kaptunk. Külön köszönet, hogy megemlékezett egy dal erejéig a Sziget kezdete előtt tragikus hirtelenséggel elhunyt Dan Panaitescuról, akinek igen sokat köszönhet a fesztiválra látogató közönség. Mi pedig innen is szorítunk Johnnak.
Természetesen hét óra magasságában mi sem hagyhattuk ki kedvenc közös örömködős partinkat, ahol ezúttal a zászlóké volt a főszerep. Minden évben megállapítjuk, hogy a zászlók kiosztása megy a leggördülékenyebben, a többi játékszer valamiért mindig kevésnek bizonyul, és nem ér el mindenkihez. A zászlólengetés amúgy is látványos mulatság, de ha több ezer színes példány lobog a levegőben, az kifejezetten lélekmelegítő hatású. Ennél már csak a color jobb, amire ma kerül sor, szóval aki arra jár, mindenképpen szerezzen magának egy zacskónyi színes port! ;)
Túl a kötelező örömködésen érkezett a nagyszínpadra a Bastille, akik most már rutinosan mozognak a hazai környezetben, és az idén még arra is volt ingerenciájuk, hogy a szokásos „köszönöm” szón kívül néhány egyszerűbb magyar mondatot is felvállaljanak, egészen szép kiejtéssel. Természetesen ekkorra már megint fullon volt a nagyszínpad környéke, és komoly csatákat vívtunk azért, hogy a nehezen megszerzett kordonos helyünket megtartsuk, de ilyenkor muszáj átváltani agresszív kismalac üzemmódba, és minden bepróbálkozót finoman kitessékelni az auránkból. Bár a hőn áhított lepacsizás sajnos még így sem adatott meg, a mutatóujjam begyével sikerült megérintenem Dan Smith kabátját, amire roppant büszke vagyok! Jó, tudom, ez így szánalmasan hangzik, de még ennyi idősen is előtör belőlem olykor a tini rajongó egy-egy meghitt pillanatban. :)
A Bastille után Manura sajnos már nem volt időnk, mert kedvenc Editorsunkra robogtunk át az A38-ba; ám előtte még gondoltuk belefér egy gyors... izé... ürítés. Kényes téma, de emberek vagyunk, időnként minket is szólít a természet, és ilyen esetekben igyekszünk egy aránylag tiszta illemhelyet keresni. Amikor te magad színjózan vagy, inkább választasz egy olyan konténert, ahol a világítás is működik, mert így legalább látod miben tapicskolsz. Fájó pont, és számomra érthetetlen, hogy az idén miért lett kevesebb az ilyen jól működő, és népszerű konténeres illemhelyek száma.
Az előre nem tervezett plusz kör után nagy nehezen sikerült beérnünk az A38 sátorba, ahol nagy kedvencünk, az indie istenség Editors varázsolta el a közönséget. Az angol csapat is hazajáró léleknek számít, legutóbb tavaly télen koncerteztek nálunk a Barba Negrában, ahol az akkor megjelent ötödik stúdióalbumukat promotálták. Aki az indie zenére fogékony, annak ez a koncert kötelező darab volt a Sziget repertoárjában, ráadásul a fiúk sosem okoznak csalódást a műsorukkal. Itt nincsenek háttértáncosok, nincs playback, nincs fél órás késés, ellenben van egy karizmatikus frontember, egy pár kitűnő zenész, és egy szuggesztív program, ami az első pillanattól az utolsóig fogva tart. És hát ott van még az énekes Tom Smith csábító szőrös mellkasa is. Mondja az újra előtörő rajongói énem. :)
A betervezett programjaink után üldögéltünk még kicsit Margaret Island-ot hallgatva, majd mire rávettük magunkat – és a lábaiknat –, hogy elinduljuk éjszakai pecsétvadászatra, rájöttünk, hogy kifutottunk az időből, így inkább hazafelé vettük az irányt.
A mai napunk is a nagyszínpadnál fog telni, hisz délután ráhangolódásképp érkezik a Quimby, majd az angol Bring Me The Horizon, az izlandi poszt-rock Sigur Rós, és végezetül az általam nagyon várt Muse. A többi meg majd kiderül, ha kint leszünk, és megéljük. :)
Szólj hozzá!