Na, milyen volt Orfű az első napon?

Az agyamban nem kopasz cenzor (Európa Kiadó, Hétszűnyű Kapanyányi Monyók nagysátor – aki ezt kitalálta, írja le 10x egymás után hiba nélkül – , csütörtök, 22.30), hanem kopasz kardiológus ült szerda délután, és azt mondta, megdöglesz, ha most elindulsz. Ultra meleg volt, a csap alá tartott fejem 2 perc után száradt meg. A nyugger klub ült az árnyékban és gintonikot és/vagy fröccsöt ivott. Vagy 20 éve fesztiválozunk együtt, a két évtized alatt meredeken zuhanó rendezvényszámmal + covid, a Fishing egyelőre maradt. Közben leérettségiztek, sőt, lediplomáztak a gyerekeink, némelyik a teraszon ült, és gintonikot vagy fröccsöt ivott. Nem nagyon cseszhettük el, ha a huszonévesek elvannak a társaságunkban, még úgy is, hogy az apartmanban – a sátorhoz képest –  van rendes vécé, zuhany és kaja... Szóval elég nehezen indultunk el a délutáni verőben, de aztán nekiveselkedtünk.

Már leírtam párszor, egy fesztiválon több fesztivál is van: az egyiken azok vesznek részt, akik bent sátoroznak, a következő csapat az apartmanosok, a harmadik meg a bebuszozók, esetünkben Pécsről és a környékről. (Ők a saját ágyukban alszanak.) Mi a kettesek vagyunk, akik nap mint nap begyalogolnak, majd éjjel vissza, megmászva a kisebb hegyet – legalábbis, éjjel kettőkor annak érzékeled –, s általában az esti programokra rárepülve, mert akkor már képes vagy megmozdulni a hőségben, meg aztán itt van ez az immáron ritkán összeverődő csapat, főzünk, fröccsözünk, beszélgetünk, röhögünk, s csak néha villan be, de akkor erősen, hogy éppen mit mulasztunk el a fesztiválon. A késői indulásnak viszont az az előnye, hogy elkaphatod a lemenő nap fényét a tónál...

A Szigeten egy jó darabig a Borfalu volt az egyik közösségi központ, aztán sok minden mással együtt eltűnt ez a dolog, hogy átadja a helyét valami másnak. Nem fanyalgás ez, inkább enyhe nosztalgia, de mindemiatt az ember jobban respektálja azt, hogy Orfűn még van ilyen, és amíg fesztivál lesz, tuti kitart a Borfalu is. Egyetlen hátránya, hogy egy bizonyos kor után minden emelkedő/lépcső ellenség, főleg a vasalt lábúaknak, és a Borfalu bizony a "hegy" tetején van :) De egyszer nem fordult elő, hogy legyintettünk volna, hogy á, akkor mégsem kapaszkodunk fel... Nyilván most is oda vezetett az első utunk. Palackos fröccsöt vettünk, as usual, egy 0,75-ös rozé ingyen szódával három rugóba kerül, de mielőtt valaki felhördülne: a Budapest Parkban ennél kicsit többet kell fizetni két vicéért, szintén rozéból.

Némi asszimilációs célú – igen, itt bárki mellé leülhetsz, s jó esetben még dumáltok is valamiről – fröccsözés után még magasabbra tartottunk: a Tűzhöz közel (mindentől messze, a szívhez közel) színpadon Karácsony János lépett fel egy szál gitárral. Amikor Somló Tamás meghalt, és Presser Gábor azt mondta, soha többé nem lesz LGT, akkor – a meglevő bánaton kívül – eléggé elszontyolodtam, mert hirtelen azt hittem, soha többé nem fogom én ezeket a dalokat hallani színpadról. De aztán jött a Zenevonat, jött a Csík Zenekaros kollab – és mindvégig ott volt James, aki egy szál gitárral is vitte tovább a legendás zenekar örökségét – és persze saját dalait is. Az aprócska színpad köré kuporodó, kórust képező, eléggé boldognak tűnő emberek – köztük tizenévesek! – láttán üzenem, hogy köszönjük, megérte.

Aztán megindultunk a lejtőn, Safranek Nagyszínpad, Vad Fruttik. Pár zenészt azért ismerek személyesen is a szcénából, Likó Marcellel még sosem találkoztam, de őt tartom az underground egyik legeredetibb, legérzékenyebb és legőszintébb szereplőjének, és ez a koncerten is megerősödött bennem. A Fishing szellemiségében van valami, ami lehámlasztja a manírt a zenészekről – jó, egy-két, igen ritka kivétel már akadt–, de azt gondolom, a Vad Fruttik frontembere amúgy is ilyen, így az ember azt érzi, hogy ugyan egy bazinagy tömeg tombol a nagyon nagy színpad előtt, mégis mintha egy házibuliban lenne. Ez aztán a katarzisig fokozódik, és mindig KÉT szám alatt, az egyik a Nekem semmim sincsen, a másik pedig a Lehetek én is az egyetlen. Ami ezek alatt történik, az  szinte leírhatatlan: mintha méterekkel a föld fölé emelkedne a küzdőtér, de a fölötte húzódó járda is, üvöltve énekel mindenki, és a hangerőt nem a tüdőből áramló levegő pumpálja fel, hanem a szívből becsatornázódott, sűrített érzelmek. Még egy köszönet! Amúgy a koncert alatt az ég is küldött néhány effektet: a magasban-távolban villámlott, néztünk is egymásra, hogy na, jön... De szerencsére nem jött. Tényleg nem volt még év, hogy ne áztunk volna bőrig a fesztiválon. Mínusz egy esély :)

A harmadik köszönet a KFT-nek jár. Olyan koncertet toltak a "nagy öregek", hogy az full respect +1000. Illetve, volt közöttük egy "ifjú" is, Lengyelfi Miklós megbetegedett, így a posztját a lánya, Eszter vette át – tökéletesen. Laár Andrást hajlamosak az emberek "csak" Besenyő Pista bácsinak látni  – plusz a többi, humorista oldalát erősítő karakter –, de számomra Laár egy zenész, és nem is akármilyen: a gitárszólóját hatalmas üdvrivalgás fogadta, és ugyanez a közönség kitörő lelkesedéssel és oltári kórusban énekléssel vette ki a részét a koncertből, főleg az ikonikus számoknál, mint a Macska az úton, az Elizabet vagy az Afrika. Személyes kitérő, hogy amikor megérkeztem egy sajtóútról egy olyan afrikai köztársaságból, ahol a madár sem jár, nemhogy turista, a taxiban a reptérről hazafelé jövet szólt a rádió, és már majdnem hazaértem, amikor megszólalt, hogy "... na milyen volt Afrika...". A macskás emlékemet inkább nem mesélem el... Szóval, nagyszerű koncert volt, az a fajta, amelyen a zenészek egyszer csak szembesülnek azzal, hogy mennyire szeretik és ismerik őket. Az egyetlen baj az volt, hogy a Bábu vagy nem hangzott el... Számoljátok ki, hogy egy kb. 25 perces, hazafelé vezető úton hányszor lehet elmondani azt, hogy "de kár, hogy nem volt a Bábu vagy, ugye?"... NAGYON sokszor... (További fotók a koncentről Fb oldalunkon.)

Még messzemenő és éjszakába nyúló terveink voltak, de éjjel egykor immáron 18 órája voltunk talpon, munka, vásárlás, vezetés, fröccsözés, baktatás, így csak belenéztünk a hiperkarmába, meg toporogtunk egy kicsit énekelgetve a járdán a villogó kandeláber tövében, megállapítva azt, hogy komoly vizuállal készül a koncertre Bérczesi és csapata. Még egy személyes kitérő, annak idején egy nehéz etap alatt a hiperkarma egyik koncertfelvétele tartotta bennem a lelket, és ez pont egy fishinges buli volt. Azóta nagyon sok minden megváltozott, úgy Bérczesi, mint a Fishing életében, nem beszélve a magunkéról, de jó volt megtapasztalni azt, hogy bár néhány dolog más, több is, kevesebb is, de van, ami állandó: például a hiperkarma és a FOO.

Nem nagyon akaródzott hazagyalogolni, úgyhogy demonstrative leültem a járdaszélre, hogy én addig itt ülök, amíg nem jön a kisvonat vagy a kabrió busz, miközben a párom még ott tartott, hogy bábu vagy...Nem mondom, hogy minden részletre kiterjed a tájékoztatás  a megállóban, de elég sokan úgy voltak, mint én: járdaszél, nem gyalogol. És megérte a kitartás, mert egyszer csak felbukkant a kisvonat, amelyet mint a sáskák leptünk el, a sofőr bácsi meg is jegyezte, hogy valszeg ki kell majd szállni a dombnál és megtolni, de aztán alaposan nekidurálta magát, és felvonszolta a járművet az emelkedőn. (A kisvonattal már voltak bizarr tapasztalásaink, ez volt a megnyugtatóbb típusú :) ) Ebben a vonatozásban az a jó, hogy mindenki annyira fáradt/ellazult, hogy egy kisvonatútra szóló barátságok köttetnek, és amikor leszáll valaki, attól az egész utazó közönség hangosan búcsúzik.

Összességében azt mondhatom, hogy bár nem láttunk sokat, de az annyira komoly dózisban jött, hogy egy igen combos kezdést abszolváltunk a Fishingen – minden tekintetben. Amikor ezeket a sorokat írom, a Víziszínpadról szállingóznak a hangok – szinte tökéletesen –, Víg Misi (Balaton) éppen azt énekli, hogy ne gondold azt, hogy tiéd a világ... Hát, én nem gondolom konkrétan ezt, de bizonyos helyeken nagyon jó a része lenni. Például Orfűn.