A hét második felére egyre inkább leszoktunk a koncertekről, cserébe rárepültünk az egyéb programokra. Pénteken például kipróbáltuk az Ability Parkot, ahol játékos formában mindenki átélheti pár percre milyen az élet látás-, hallás- vagy mozgássérültként. Ilyenkor döbbenünk rá igazán, hogy milyen szerencsések is vagyunk valójában.
Az egykoron szebb napokat is megélt Vándor Vurstli az idén eldugottabb helyre költözött, sajnos kisebb területet kapott, ráadásul a megszokott játékpénz és határőrség nélkül működött, ami miatt kicsit fanyalgunk, mert így már nem olyan szórakoztató a dolog.
Belenéztünk a Virtuózok komolyzenei előadásába, majd később a Kasabian tombolós koncertjébe, és az ifjú Avicii látványelemekkel felturbózott, de számunkra még így is roppant unalmas showjába. Végül az újra vörös bársonyos boxos, és színes üvegablakos Magic Mirrorban kötöttünk ki, ahol a szokásos éjszakai műsort látva megállapitottuk, hogy míg tavaly jobb volt a produkció, mint a helyszín, az idén ez fordítottan érvénxes. De legalább kényelmesen ültünk.
A Fuerza Bruta nagy utcaszínházat már a beharangozók alapján célba vettük, de csak péntek este jutottunk el odáig, hogy befurakodjuknk. Nem viccből mondom, hogy az életünkért harcoltunk, amikor a bejutás érdekében úgy döntöttünk, hogy nyomulunk a tömeggel. Ha láttatok már a híradókban olyan jelenetet, amikor egy áruházi megnyitón az akciós cuccok miatt ölik egymást az emberek, akkor el tudjátok képzelni, mit,élhettünk át. És még mondják, hogy a szitizeneket nem érdekli a kultúra... Maga az előadás hatásvadász módon látványos, de ha belegondolunk, igazából nem nagy szám. A félig élő dobos-énekes produkció, a magasban hintázó emberek, a műanyag tető, amit a fejünk fölé húznak és amibe levegőt fújva az ember egy buborékban érzi magát, nem nagy találmány, de fesztivál szinten működik. Én egy picit többet vártam ettől a produkciótól, de egyszeri megtekintésre tökéletesen alkalmas volt.
Szombaton folytattuk a pecsétvadászatot, majd este a királyi tévé beharangozójában csak lazán Kings of Lion-ként emlegetett Kings of Leon buliját akartuk teljes egészében megtekinteni. A koncert alatt komolyan elgondolkodtam, hogy én lettem ennyire finnyás, vagy az idei nagyszínpados produkciók lettek unalmasak, de amennyire vártam ezt a bulit is, annyira érdektelennek bizonyult számomra kb a harmadik dal után. Tök jó volt a zenekar, rendben volt a hangosítás is, de valamiért élőben nem ütött akkorát, mint amire számítottam. És ez már a sokadik ilyen buli volt a heti kínálatban...
Az utolsó nap reggelén felkelve a szemem alatt kirajzolódott az olimpiai öt karika - már amennyit láttam belőle a csíkon keresztül -, a lábaimat már nem is éreztem, és már csak a tudatalattimnak volt köszönhető, hogy sikerült kiaraszolnom a Szigetre. Örömmel jelentem, hogy az összes pecsétet sikerült megszereznünk az útlevelünkbe, így immáron harmadik alkalommal lettünk hivatalosan is állampolgárai a Sziget Köztársaságnak. Ajándékba az idén egy gyönyörű szépségkirálynős szalagot kaptunk, ami tovább gyarapítja az emlékdobozomat, a héten beszerzett egyéb kellékekkel együtt.
Koncert tekintetében két fellépőre voltam igazán kíváncsi. A Rudimental már beindult, mire visszaértünk a Nagyszínpadhoz, de ez volt az első olyan buli, amin végül akaratlanul is ottragadtunk. Egyszerűen cukik voltak, és ezt most nem cikizésből mondom. Amellett, hogy gyönyörűen énekeltek, zseniálisan zenéltek, ráadásul élőben, látszott rajtuk az az önfeledt szórakozás, amit a legtöbb fellépőtől hiányoltunk. Amikor egy előadó maga is élvezi a saját műsorát, az hamar átragad a közönségre, és ettől lesz igazán jó a buli. Pontosan ilyen koncerteket szeretnénk látni a jövőben a Nagyszínpadon!
Utánuk az általam nagy kedvencként számontartott, és az utóbbi időben újra aktivizálódott Limp Bizkit tépte a húrokat, és izzasztotta meg kellőképpen a közönséget. Rutinos koncertezők lévén pontosan tudtuk, hogy ezt a bulit csak úgy élhetjük túl, ha sikerül a korlátnál helyet kapnunk, és meg is tettünk minden előkészületett ennek érdekében. Már csak azért is szerettem volna a korlátnál lenni, mert azt is tudom hogy Fred bácsi szeret vegyülni a közönséggel, így reméltem, hogy végre sikerül letapizni legalább egy sztárt a héten. Na ez nem jött össze, mert bár valóban lejött közénk, de sajnos ez alkalommal nem futott végig a biztonsági sávban, hanem a színpadhoz közelieket szórakoztatta. Sebaj, egyszer még úgyis elkapom. ;)
Vasárnap lévén megnyomtuk a bulit, én speciel végig tomboltam a Limp Bizkiten, majd a Martin Garrix féle End Show helyett átmásztunk a Világzenei színpadhoz, ahol ugráltunk egy kicsit PASO-ra. Még így is bőven visszaértünk a tűzijátékra, ami valóban látványosra sikeredett. De mennyivel szebb lett volna egy élő koncert közben...
Már az End Show vége felé láttuk a távoli villámokat, amik nem sok jót ígértek, de szerencsére az égiek még megvárták a buli végét, aztán öntötték ránk fentről literszámra az esővizet. Mindenki menekülőre fogta, ki a saját sátrába, ki a fesztivál fedett helyszíneire, a bátrabbak pedig elindultak hazafelé. Azt csak a másnapi hírekben hallottam, hogy végül sajnos egy fiatalember életét követelte a vihar, így nem úsztuk meg tragédia nélkül az idei Szigetet, pedig még vasárnap délután se adtam volna egy lyukas garast azért, hogy éjszaka esni fog. Tudom, hogy a szevezők szerint tiltott helyen állította fel a sátrát, mi is jártunk azon a környéken a hét folyamán, és valóban ki volt rakva minden fára a figyelmeztető tábla, de egy ilyen balesetet elég nehéz kikerülni. Már csak azért is, mert a Sziget tele van fákkal, amik napos időben remek árnyékot biztosítanak, így igazából akár a kijelölt helyeken is történhetett volna tragédia. Ezzel nem a szervezőket próbálom kihozni bűnösként, inkább arra a tényre szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezt a tömeget, ami az idén összegyűlt, képtelenség irányítani. Sajnos ezt több alkalommal is átéltük testközelből.
Kettős érzések kavarognak bennem. Egyrészt büszkeséggel tölt el, hogy egy hazai fesztiválnak ekkora sikere van a világban, másrészt viszont aktív "felhasználóként" úgy érzem, a Sziget már régen túllépte befogadóképességének határát. Egyre inkább tömegrendezvénnyé válik, ami azért probléma, mert így pont nem tudjuk felhőtlenül élvezni a különböző programokat. Pedig ide valóban nem csupán a koncertek miatt érdemes kimenni, viszont roppant lehangoló, ha egy-egy bejutásért konkrétan az életünket veszélyeztetjük.
A Miért kell a nagyszínpadra híres déjé? kérdéskört én már rég elengedtem. Nem az én műfajom, nem is értek vele egyet, de képes vagyok elfogadni, hogy a mai fiataloknak ez jelenti a szórakozást. Bár a szívem szakad meg minden egyes alkalommal, amikor az óriási színpadon egy fejhallgatós ürge ugrándozik egy pult mögött, és David Guetta példáját követve veszi le a hangerőt némára, hogy a közönséget énekeltesse, de ilyenkor inkább elmenekülök egy másik helyszínre. Viszont a többi programnál nem tudom megtenni, és ez az ami leginkább zavar a Sziget fejlődésében.
Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi. Részemről hivatalosan is lezártam az Sziget Fesztivál 2015-ös évadát. A nehézségek ellenére még mindig úgy gondolom, hogy kell ez az egy hét együttlét, úgyhogy mindenkinek viszlát!
Jövőre, veletek, ugyanott! ;)
Szólj hozzá!