Korál

Zorall Sörolimpia: egy fesztiválbeszámoló, amelyben alig van szó zenéről

2017. augusztus 28.  ·   Fesztivál   ·  mmi

Amikor ezeket a sorokat írom, már vége a jubileumi, vagyis a X. Zorall Sörolimpiának, ott töltöttem 3 napot, megnéztem egy csomó koncertet – és még mindig nem lettem rocker. Viszont a fesztiválon töltött pár nap eséllyel indul a Nyár Legjobb Hétvégéje című képzeletbeli versenyen.

Zorall Sörolimpia: egy fesztiválbeszámoló, amelyben alig van szó zenéről

Valójában a bringázás miatt kerültem oda, vagyis a ZBBK (Zorall Bringás Baráti Kör) miatt, mert amikor ez a csapat megkerülte a Velencei-tavat, lehúztam a tekerős haverok után az esti koncertre, és nagyon bejött a feeling. Alóőrsre már vittem bringát, sőt, egyszer csatlakoztam is a kemény maghoz, de menet közben kiderült, hogy jobbra kellett volna kanyarodnom, mert a balra elhúzók egy 80 kilométeres túrára indultak... Fürednél feladtam. Így viszont megtaláltam az északi part legkúlabb bringás pihenőjét.

A Balaton-parton fesztivált rendezni fél siker. A környezet lenyűgöző, a víz hűsít, a Pelso kemping meg teljesen élhető még egy olyan kezdő számára is, aki sosem volt még ilyen helyen. Az első napon még zártuk a cuccainkat, aztán már mindent szerteszét hagytunk, mert úgysem nyúlnak hozzá. Van abban valami különös és megmagyarázhatatlan, hogy a többi fesztiválozótól csak egy vékony sátorlap választ el, úgy érzed magad, mintha egy törzshöz tartoznál, bár bele tudtam volna állítani a vasvillát abba a júzerbe, aki reggel hatkor csutkára föltekerte a metált – de a hangokból ítélve, valaki megtette helyettem.

Ha valaki emlékszik még a PAFE hangulatára és szeretette is azt (én igen), az itt megtalálta a számítását. Egyszerűen már hiányoztak a fűben ücsörgő, sörös dobozt szorongató retkes punkok, azt hittem, már felzabálta őket a fesztiválbiznisz, de megnyugodhattam: nem haltak ki. Az meg leginkább a strandon vált nyilvánvalóvá, hogy az egy négyzetmérre jutó tetovált emberek száma magasan veri az országos átlagot, tehát igazolták azt a kijelentést, hogy bármi is történjék a magyar zenében, mindig lesznek rockerek.

Egyszer elvesztettem szem elől a haverokat, és ahogy körülnéztem, elfogott a pánik, hogy az életbe' nem bukkanok rájuk, vagy csak este, vagy csak a fesztivál végén, mert szinte MINDENKI fekete pólót viselt, s a fekete pólók nagyjából 70 százalékán halálfej volt. A barátaimon dettó... Egyébként tíz perc után rájöttem, hogy a cuki, hintalovas fülbevalóm nagyon kilóg az összképből, úgyhogy gyors mozdulatokkal eltüntettem, és vettem valami olcsó fekete köveset.

Az első pillanattól fogva azt éreztem, hogy itt  – történjék bármi a színpadokon –, kurvajó lesz. A csecsemőtől a nyugdíjasig terjedt a korosztályi skála, voltak kutyások, bringások, motorosok, földön hempergők, sátorban lakók, teraszos házakban megszállók – egy raklap bazikedves ember, és ugyanezzel a szóval lehet leírni a szolgáltatókat és a kiszolgálókat is, de erről még lesz szó. Elcsíptem egy monológot, megpróbálom szó szerint visszaadni, amit az idősebb úr mondott, mert egészen váratlan szempontból vizsgálta meg a fesztivált. Úgy vélte, itt a Sörolimpián visszabillen a mérleg nyelve, mert a mixfesztiválokon (gondolom, ezen a műfaji sokszínűséget értette) mindenki csajos, rózsaszín tütükbe öltöznek még a pasik is, és a fesztiválozók mindegyike szerepet játszik, ami megint egy nőies dolog, de egy ilyen rockfesztiválon győznek a férfi energiák, és ezzel egy csomó sallangtól megszabadul a világ. Itt mindenki őszinte és magát adja, mert nem azért jött, hogy parádézzon. Mindezt egyébként a legjobb helyen, a kihasználatlanságtól deprimált jós sátra előtt adta elő. (Ez volt egyébként az egyetlen megmagyarázhatatlan placc a számomra, mert ha csak felemelte a fejét, mindenhol koponyákat és csontvázakat látott, és ez elég hangsúlyosan felvázolta a közönség elképzelését a jövőről.)

Megnyugtató volt az is, hogy egészen bizonyos lehettél abban: a fesztivál területén, a parton, a kempingben, de még az étteremben sem fog felcsendülni orvul a  Despacito. A rock, a metál és a punk műfajoktól csak egyetlen helyen tértek el: a kemping kajáldájában, ahol valami különös oknál fogva délutántól estig egy idősebb zenész úr tolta szintin a pécsiszálat és a pátémétert. De legalább fekete pólóban és szegecsekben gazdagon kivarrt gatyában volt. A strandolókat viszont megörvendeztette az egyik teraszon folyó buli társasága, mert üvöltött a zene, például a  Zorall Afrika-feldolgozása, és amikor jött az a rész, a törölközőkön elterülők egyszerre, a tevékenységük megszakítása nélkül ordították a hangszóróval, hogy MAKÁKÓ!!!

Halál a májra – szólt a nagyszínpadon a Sing Sing örökbecsűje, de ennek a felszólításnak nem volt olyan könnyű eleget tenni – ez volt egyébként a fesztivál egyetlen gyenge pontja, amin érdemes lenne jövőre még hangolni. Egy-egy pult volt a két sátorban, ahol mindent, két bódé és egy pavilon, ahol sört lehetett kapni, valamint egy-egy pult, ahol limonádét és fröccsöt adtak, felszólításra a kettőt egyben is árulták. Oltári sorok alakultak ki egy idő után, a 2. naptól már duplán kértük a sört, de az meg már milyen, hogy flangálsz a kezedben két félliteres műanyag pohárral, amikben aztán hamar megmelegszik az, ami leginkább csak hidegen jó. Aztán növeltük a tétet, hatosával vettük, ami nem fért a kézbe, ment a másfél literes ásványvizes palackba, de ettől még a globális felmelegedés problematikája nem lett kiküszöbölve. Az sem ártott volna, ha a cseh sör pavilonjába a két csapra betesznek 2 db embert, de így egyetlen hipszter srác tolta végig a bulit, aki szerintem most 10 évig nem akar sört látni, de még hallani sem róla. Én speciel boros vagyok, így páriaként tengődtem, mert nem, a vébetűs rozé nem bor, hanem az emberiség elleni bűntett. 

Kerülgetem itt a forró kását, mert őszintén bevallom, nem konyítok a rockzenéhez annyira, hogy megítéljem. Ismerem, persze, a zenekarokat, ha fenyegetett helyzetbe kerülök, még egy-két sort el is tudok dúdolni, de nagyjából ennyi. Mindenki azt gondolja, hogy a rock bazikemény és pörölyként csapdossa a tested-lelked, de én szombaton már úgy voltam vele, hogy ha még egy romantikus rockballadát végig kell hallgatnom, átúszom a Strand fesztiválra, ami pont szemben – és a hajnal négy felé beállt csendben tökéletesen hallható – volt. De ez magánügy, ami meg a közügyet illeti: full respect az összes fellépőnek, a közönségnek meg pláne. Néha az az érzésem volt, hogy a következő pillanatban felrobban a sátor és a cigánytábor egyenest az égbe megy, s ennek még örülni is fog, mert – hogy a spirituális fószer gondolatmenetét tovább vigyem – egy-egy koncerten annyi energia gyűlt össze, hogy lehetetlen volt nem jól érezni magad, és bár küzdöttem a kényszer ellen – nem kenyerem a mutogatás –, de egy idő után nem lehetett visszatartani a metálvillába rendeződő ujjaimat. Minden koncerten rogyásig volt a nagyszínpad küzdőtere, minden koncerten olyan kórust alkotott a közönség, hogy az Operház is megirigyelné, és minden zenekar beleadott apait-anyait – dehát nem is tehettek mást, egyszerűen vitt mindenkit a lendület.

S ha azt gondolnátok, kis fesztivál–kis élmény, a fenét: látványban és hangzásban sem maradt el a dolog a nagyoktól. Álljon itt a nagyszínpados zenekarok neve, akiknek volt szerencsém látni a bulijukat (tehát nem a teljes fellépőlista), bazira megérdemlik: Sex Action, Sing Sing, Tankcsapda, Lord, Depresszió, Pokolgép, Zorall. Nem túl hosszú a felsorolás, de azért egy pszeudorockertől nem kis teljesítmény, ezt elhihetitek nekem. Szóval, egy élmény volt, srácok, képzelem, annak mekkora, aki még hívő is.

Egyébként találkoztunk egy megszállott Zorall-hívő alakulattal, nem is akárkikkel. Egy XI. kerületi, Down-kóros fiatal felnőtteknek (lakás)otthont adó hely oltári jófej gondozói összecsomagolták a csapatot, és lesátraztak a fesztivál területén. A már emlegetett velencei bulin ismerkedtünk meg velük, és utána napokig kib@szott lelkifurdalásom volt, mert Ferike órákon át könyörgött, hogy valaki énekelje el már neki a Honfoglalás betétdalát, de valahogy nem ment... Nagyon várta a zorallos feldolgozást, de ment a vonatuk, így a felénél ott kellett hagyniuk a koncertet, és ahogy kitették a lábukat a helyről, az a szám következett, hát, elbőgtem magam. Most, ha kérte volna, eléneklem neki, de szerencsére megkímélte a fesztiválozókat ettől a megrázó élménytől. Innen üzenem a szervezőknek, hogy minden tiszteletem az övék azért, mert szabadjeggyel látták el őket – minden bizonnyal a leglelkesebb és legőszintébb rajongótáborukat támogatták ezzel az adománnyal.

A végére csak annyit, hogy jó volt a zorallos-sörolimpiás közösség tagja lenni 3 napig, ez sokkal több, mintha pusztán a közönség része lettem volna, s ebben persze óriási szerepe van Hangyának, Szaszának meg a többieknek – mert ez a pár nap nem kizárólag a koncertekről szólt, hanem arról, hogy kell egy csapat... Vagy több. Az meg külön élmény, amikor a kötélhúzásnál a csajok csapatába beáll a megtermett kovácsmester is segítségnek... És ha még a zene is király, akkor dupla öröm.

Jövőre veletek ugyanitt!

Képgalériák

1. nap

2. nap

3. nap

 


 

 

Szólj hozzá!


A színpadon omlott össze Marilyn Manson

A színpadon omlott össze Marilyn Manson

Marilyn Manson csütörtökön Huntingtonban (New York állam) egy hirtelen húzással befejezte koncertjét, miután némi szenvedés után láthatóan...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Santana mellett magyar zenekar is van a Life Festival headlinerei között

2016-ban mi is ott voltunk az egyik legérdekesebb lengyelországi rendezvényen, az Auschwitzban megrendezett Life Festival-on.

Pál Utcai Fuck – farsang gőzerővel

A két zenekart a nevek részleges hasonlóságán (út, utca, fuck, fiúk… ismertem olyan Fiksz rádiós főszerkesztőt, aki lazán össze is vonta őket Pál Utcai Fuck néven, ennyit erről) kívül sok egyéb is összeköti. Mindjárt sorolom is.
Koncert.hu már a mobilodon is!
Koncert.hu Android alkalmazás Koncert.hu iPhone alkalmazás
Új koncertek