A rockzene világát nemcsak az albumok és koncertek írják, hanem a történetmesélés is, főleg utólag... Két, egymástól látszólag távol eső dokumentumfilm kerül most reflektorfénybe: az egyik egy klasszikus rockikonok történetét meséli el, a másik pedig egy 1990-es évek alternatív rock-látnokának személyes és zenei utazását tárja fel.

Ausztrál képernyőre érkezett a közelmúltban a „AC/DC: The World’s Greatest Rock Band” című televíziós dokumentumfilm, amely a Channel 7 és 7plus különleges programjában mutatkozott be.

Ez a film nem egyszerű életút-összefoglaló: célja, hogy bemutassa, miként vált egy két testvérből álló, szuburban Sydney-i banda a rocktörténelem egyik legnagyobb neveivé. A narratívát olyan mai rockszereplők gondolatai színezik, mint Dave Grohl (Foo Fighters), Slash (Guns N’ Roses), Amy Taylor (Amyl and the Sniffers) és mások, akik reflektálnak az AC/DC-ben rejlő, letagadhatatlan nyers erőre és egyszerűségre, ami a zenét azzá tette, ami.

A visszaemlékezések és interjúk révén a nézők egyben bepillantást nyernek abba is, mit jelent a „rock and roll” mint kulturális jelenség – nem csupán hangszeres energia, hanem egy életforma és közösségi identitás is. A film törekvése, hogy megmutassa: az AC/DC-s történet nem csupán a zenéről, hanem a kitartásról, az elszántságról és arról a kollektív misztikumról szól, amelyben a hallgatók évtizedek óta osztoznak.

Ezzel párhuzamosan a Sundance 2026-os filmfesztivál egyik legizgalmasabb bejelentése a Courtney Love életéről szóló dokumentumfilm, Antiheroine, amely januárban mutatkozik be a fesztiválon.

Courtney a mai napig megosztja a közvéleményt: a közszájon forgó vádak közül a legsúlyosabb és legmakacsabb az, hogy köze lett Kurt Cobain halálához. Bár a hivatalos vizsgálatok egyértelműen öngyilkosságként zárták le az ügyet, a Nirvana frontemberének tragikus halála köré az elmúlt évtizedekben összeesküvés-elméletek és médiamítoszok szövődtek. Ezek a narratívák gyakran háttérbe szorítják mind Cobain mentális küzdelmeit, mind Love saját művészi identitását, amelyet a közvélemény hajlamos kizárólag a botrány prizmáján keresztül értelmezni.

Courtney Love, aki a ’90-es évek egyik legvitatottabb és legbefolyásosabb alternatív rock-figurája volt, most – több mint egy évtizedes zenei szünet után – beavatja a közönséget saját történetébe az Antiheroine által. A film ígérete szerint őszinte, néha nyers képet fest arról az útról, amelyet a szenvedély, a viharos személyes élet és a művészi újrakezdés összekuszált. A rendezők, Edward Lovelace és James Hall, valamint a produceri csapat célja, hogy ne csupán a címszereplő legendás múltját villantsák fel, hanem azt az emberi történetet is, amely mögötte áll – a sikerek, bukások, a zenéléshez való visszatérés és önmaga megtalálásának folyamata. Love közvetlen reflexiói mellett a dokumentumfilmben olyan rock- és popkulturális szereplők hangjai is megszólalnak, akik a karrierje során keresztül-kasul találkoztak vele, megvilágítva ezzel a női lét és hatalom kérdéseit a rock világában.

Fontos hangsúlyeltolódás, hogy az Antiheroine Courtney Love-ot elsősorban mint önálló alkotót és előadót vizsgálja, nem pedig Kurt Cobain özvegyeként vagy a grunge korszak mellékszereplőjeként. A film fókusza Love saját művészi identitásán, alkotói döntésein és jelenkori zenei visszatérésén van. Ezt azért is fontos megjegyezni, mert róla készültek már dokumentumfilmek és portrék, de ezek többsége jellemzően erősen a botrányokra, a magánéletére és Cobainhez fűződő kapcsolatára épült. Az Antiheroine újdonsága éppen abban áll, hogy deklaráltan eltávolodik ettől a narratívától, és Love-ot mint aktív, reflektív zenészt helyezi a középpontba, nem pedig mint egy korszak tragikus kísérőfiguráját.

E két film, bár különböző korszakokat és műfaji megközelítéseket tár fel, egyaránt azt az örökséget vizsgálja, amelyet a rockzene adott és ad ma is a hallgatóknak.

A zenekar szívverése: tisztelgés a basszerosok előtt

Ha azok a falak mesélni tudnának.... – kiteljesedett a doku az LA-i pop-rock kultúra ikonikus bázisáról