Az Across 24 Nights, Clapton júniusban megjelenő kiadványának beharangozója ugyanis egyszerre mutatja meg Clapton zsenialitását és azt a mérhetetlen precizitást és odafigyelést, amivel ez a film készült.
Clapton személyét és zenéjét nem szükséges fényeznem – de később azért megteszem –, ebben az esetben a film elkészítését is csak dicsérni tudom. Nem szabad megfeledkeznünk ugyanis arról, hogy 1990-91-es feltételekről beszélünk. Akkor még koránt sem léteztek olyan minőségű hang- és képrögzítési technológiák, mint ma. Az Across 24 Nights filmet azonban a készítők a lehető legjobb minőségre javították fel az előzetes szerint, és ez tökéletesen tükröződött is a látottakon és hallottakon.
A film körülbelül egyenlő arányban merített az 1990-91-ben tartott tematikus koncertekből (rock, blues és szimfonikus), így tényleg teljes egészében felkarolta a koncertsorozat anyagát. Dallista tekintetében természetesen nem lehet mindent beletenni a filmbe, de a nézők a legfontosabb slágereket és néhány ritkaságot, sőt zenei csemegét is megkaptak.
Ha nagyon muszáj negatívumot is említeni, akkor engem kifejezetten zavar koncertfilmek esetében a több részre osztott képernyő, amikor különböző kameraállásokból láthatjuk a színpadot. Többször is előfordult, hogy akár három részre is oszlott a képernyő, aminek nem láttam különösebb értelmét. Mivel nem egybefüggő koncertről, hanem egy összevágott anyagról van szó, elengedhetetlen, hogy néhány dal között vágókép legyen. Ezt minden alkalommal ugyanazzal a képsorral oldották meg. Ezek a zavaró tényezők azonban eltörpültek a jól válogatott dalok, a feljavított kép és a tökéletes hangzás mellett.
A zenéről és a zenészről
Az Across 24 Nights tulajdonképpen Clapton pályafutásának csúcsát mutatja be. A koncertsorozat a zenész egyik legnépszerűbb lemeze, a Journeyman megjelenése után kezdődött. A koncertek alatt Clapton nem is sejthette, hogy hamarosan élete egyik legnagyobb veszteségét éli át, amikor is 1991. március 20-án kisfia kizuhan a lakásuk ablakán és életét veszti.
A tragikus esemény fájdalma még nem, de a klasszikus blues számok fájdalma, a szerelmes érintések gyönyöre és az addigi karrier minden sikerének öröme tükröződik Clapton játékában. Arról nem is szólva, hogy minden tekintetben profizmusra törekszik, legyen szó a blues vagy rock dalokról, a szimfónikus hangszerelésekről vagy arról, hogy Buddy Guy mögött pengessen szolidan vagy épp gitárpárbajba csapjon vele.
A koncertsorozat és a film azt is bemutatja, hogy ezek a dalok mennyire megállják a helyüket kisebb zenekarral, nagyobb zenekarral, bluesgitárosokkal és szimfónikusokkal egyaránt. A cirka két óra alatt éreztem magam dohányfüstös klubban, komolyzenei koncerten és hétköznapi Eric Clapton-koncerten is (már amennyire egy Eric Clapton koncert egyáltalán lehet hétköznapi). Volt, hogy azt éreztem, minden apró részletet néznem kell, és volt, hogy csukott szemmel ültem. Nevettem, könnyeztem és tátott szájjal ültem a moziszékben, arra gondolva, hogy ezt már nem lehet fokozni. De, lehet. Egészen a Sunshine of your love szinte véget nem érő szimfónikus változatáig...
Ennél jobb koncertfilmet aligha fogok látni, és ennél jobb zenét nemigen fogok hallani.
Eric Clapton, Across 24 Nights, koncertfilm
Szólj hozzá!