Bródy János: „Egy korszakzáró koncerthez jól illik egy korszakváltó választás”

Április 11-e a magyar költészet napja, Bródy János nyolcvanadik születésnapjához legközelebb eső hétvége, és az országgyűlési választást megelőző nap. A dátum tehát több szempontból is különleges, Bródy János pedig nagykoncertre készül az Arénában. A nagykoncert előkészületeiről, az első nyolcvan évről, és az előttünk álló időszakról beszélgettünk Bródy Jánossal.

Hogyan telt az első 80 év? Mik jelentették az Ön számára a legnagyobb tanulságot szakmailag és emberileg?

Számomra a legjelentősebb élmény és tanulság a technikai evolúció, amely lehetővé tette, hogy megszólaljanak azok a hangok, amikre valószínűleg az emberi lélek már évszázadok óta vágyott. Nem ismerem az emberi hangfelvevő biológiai természetét, de körülbelül a 60-as években kiderült, hogy az elektromosan erősített acélhúrok torzított hullámai rendkívül erős öröm érzését keltik a hallgatókban. A dalforma pedig az egyik legősibb információrögzítő és -átadó alakzat, mert mindennél jobban rögzül az emberi lélek merevlemezén. Én is azok közé tartozom, akik nem tudtak ellenállni a gitárzenekarokból áradó hangélményeknek, és valamiért fontos lett számomra, hogy miről szólnak a dalok. És aztán megírtam, hogy szerintem miről kéne szólniuk. Ezzel már mintegy hatvan év eltelt.

Már az Illés szekerén albumnál felmerült, hogy az lesz az utolsó, sőt azt is nyilatkozta, hogy amit most gondol a világról, az nem dalokba való. Mi inspirálta mégis az új album megszületését?

Életműdíjat kaptunk akkor Szörényi Leventével. Szakmai életműdíjat, ami egy kicsit azt sugallta, hogy ha már kész az életmű, akkor ideje abbahagyni. Levente egy Hattyúdal című koncerttel bejelentette a visszavonulását, én pedig arra gondoltam, hogy egy gondosan szerkesztett, enyhén koncept lemezzel jelzem az utolsó fellobbanásomat.

Ez lett „Az Illés szekerén” című album - a hetedik magad légy, mondja József Attila - és ez valahogy úgy sikerült, hogy nem lehetett abbahagyni. Kellett egy „Ráadás”, aztán megint jöttek a nehéz évek, és úgy éreztem, hogy „Gáz van, babám!” „Az első 80 év” a tizedik album ebben a sorban, és megint úgy érzem, hogy korszakhatárhoz érkeztem, és ezt valahogy le kell zárni.

Az album A-oldalán kaptak helyet az új szerzemények. Melyiknek az üzenetét emelné ki ezek közül és miért?

Csak az A-oldalon vannak új dalok, és ez a lemez konceptes oldala. Egy önvallomással kezdődik: ez az „Én szóltam”, de tudom, hogy a gloria mundi tranzit - ami egyszer divatos, az egy idő után menthetetlenül divatjamúlt lesz. Persze vannak régi dalok, amelyek még mindig erős érzelmeket keltenek, és az édes ifjúság emlékét idézik fel. Ezek a „Divatjamúlt dalok”. A harmadik dal már egy társadalmi körkép, milyen balsors tép itt minket századok óta, és hogy ez még mindig a magyar kesergés, a „Hungarian Blues 2.0”.

Az agymosás és parasztvakítás jelenlegi szakértői az én képzeletemben nagyon hasonlítanak Ózra, aki részint a Csodák csodája - mert Smaragdvárosban mindenkinek zöld szemüveget kell viselnie - másrészt ügyes bűvész, aki nagyon másnak tudja kiadni magát, mint aki valójában. Szóval egy „Nagy varázsló”, aki elvakít és meggátol abban, hogy magadra találj és egy kicsit boldogabb legyél. És ott vannak a központi akarat lelketlen szolgálói, akik nem veszik észre, hogy a hatalom számára csak cserélhető fogaskerekek. Egy kis balkáni beütésű motívummal dominált zenei szerkezet társul hozzá, ami jól jelzi, hogy milyen körülmények között működik „Az alkatrész”. Ezek szerintem összetartozó dalok.

A B-oldalon régi, vagy korábban „single-ként” kiadott dalok szerepelnek. Miért éppen ezeket a dalokat öntötte új köntösbe?

Ez már csak úgy adódott, hogy tegyük fel a lemezre az időközben megjelent „szingliket”. Ilyen a „Mondd, te mit hiszel” és a „Mariana-árok”. Van két olyan dal - a „Semmi sem tökéletes” és a „Köszönöm” - amit már előadtam „egyszálgitáros” fellépéseken. És persze a lemez címadó és egyben záródala „Az első 80 év”, ami eredetileg a 19. század első 80 évére rezonált, de a menedzserem, Mentler Krisztina javaslatára újraértelmeztük, most már az én első 80 évemre is érvényes sorokkal.

Az április 11-i nagykoncert körül sok volt a találgatás: utolsó koncert, utolsó nagykoncert, korszakzárás, búcsú. Mi lesz pontosan ez a koncert?

Ha nagyon tisztába akarom tenni, akkor azt kell mondanom, hogy már nem érzem magam elégnek ahhoz, hogy azon a nagypályán mozogjak, ahol többezer ember ül a lelátón. Már nem érzem úgy, hogy a válogatott tagja lennék, de persze nem mondom, hogy többet nem rúgok labdába, szóval nem dobom ki a gitáromat. Ez lesz az utolsó úgynevezett nagykoncertem az Arénában. Aztán majd meglátjuk, akar-e még valaki élőben találkozni velem.

Április 11-e nemcsak a költészet napja, hanem az Országgyűlési Választásokat megelőző nap is. Ebben az értelemben is szándékos volt a dátum kiválasztása?

Amikor a koncert napját kitűztük - a születésnapomhoz legközelebb eső hétvégét -, ami ráadásul a magyar költészet napja, még senki sem tudta, hogy mikor lesz a választás, azt meg pláne nem, hogy ennyire jelentős lesz. De egy korszakzáró koncerthez jól illik egy korszakváltó választás.

Hogyan zajlik a műsor összeállítása a koncertre?

Elég gondos a válogatás: nekem fontosak az új dalok, a közönségnek a régiek, a producernek a sikeresek, a videósoknak a látványosak. Szóval van jónéhány szempont, amiket aztán megpróbálok úgy összeilleszteni, hogy végül valami értelme is legyen az egésznek.

A zenekar próbál, én tanulom a szövegeket, a látványtervezés is folyamatban van. Remélem, hogy a koncert méltó befejezése lesz egy olyan korszaknak, ahol ezek a dalok sok védtelen áldozat lelkében keltettek vigasztaló rezonanciákat és reményt, hogy „lesz még egyszer szép a világ.”

Milyen érzésekkel gondol a következő 80 évre?

Az biztos, hogy nekem már nem lesz második 80 évem, de úgy érzem, túl fog élni néhány dal. Nagyon remélem, hogy lesz változás, még akkor is, ha tudom, hogy abban a remélhetően jobb és szebb világban én már egy muzeális minősítésű Old Timer leszek - egy sokat megélt veterán, aki tudja, hogy már minden nap ajándék.