Mi maradt a lemezborítóból, amikor eltűnt a lemez?

A 30 elpazarolt év a magyar popkultúrában című kiállítássorozat első része kifejezetten José Simon lemezborítóira koncentrál. CD-k, kazetták és vinylek kerülnek egymás mellé a Bäse – Creative Clubhouse-ban, vagyis már maga a kiállított anyag is végigvezet azon a három évtizeden, amely alatt többször megváltozott az a tárgy, amelyre a grafika készült. A szeptember 24-i megnyitón ráadásul bemutatják a Budapest Fanzine tízszámos válogatásalbumát is: José Simon és Poniklo Imre harminc éve indított zenei projektje most először jelenik meg fizikai hanghordozón, limitált piros vinylen.

De hogyan jutottunk el idáig?

Amikor a lemeznek még nem volt arca

A lemezborító története jóval rövidebb, mint magáé a hangrögzítésé. A lemezeket sokáig egyszerű, funkcionális papírtasakokban árulták. Nem azért nem volt rajtuk művészi grafika, mert valaki különösen puritán korszakot álmodott a zeneiparnak: egyszerűen csomagolásnak tekintették őket. A fordulatot Alex Steinweiss nevéhez szokás kötni. A Columbia Records fiatal művészeti vezetője 1940-ben vetette fel, hogy az addigi jellegtelen csomagolás helyett miért ne kaphatnának a kiadványok saját, figyelemfelkeltő képet. A Smithsonian (amit Trump éppen megint ki akar nyírni) ma egyenesen a modern lemezborító feltalálójaként hivatkozik rá. Steinweiss három évtizeden át több ezer borítón dolgozott a Columbia mellett többek között a Decca és a London számára is.

A praktikus tasakból tehát grafikai felület lett, az LP elterjedésével pedig ehhez tekintélyes méret is társult. A nagyjából harmincszor harminc centis négyzeten már lehetett fényképezni, rajzolni, tipográfiával játszani, a kihajtható gatefold borítón pedig akár egész történeteket elmesélni. A koncertplakáthoz hasonlóan lassan kialakult a lemezborító saját vizuális nyelve – és megjelentek azok az alkotók is, akik számára ez nem mellékes csomagolási feladat, hanem önálló műfaj lett.

 Warhol banánjától a Pink Floyd prizmájáig

A lemezborítók történetébe időnként olyan képzőművészek is besétáltak, akiknek egyáltalán nem ez volt a fő foglalkozásuk. Andy Warhol 1967-ben a The Velvet Underground & Nico albumára tette rá az azóta híressé vált banánt. Az első kiadásokon ráadásul a banán héja matrica volt: le lehetett húzni, alatta pedig előbukkant a gyümölcs hússzínű változata.

A The Dark Side of the Moon borítóján látható prizma azóta már jócskán elszakadt az eredeti hordozójától. George Hardie rajzolta meg a Hipgnosis koncepcióját, és a kép pólón, poszteren vagy bögrén is működik – sokszor úgy találkozunk vele, hogy nincs a közelben semmiféle lemez...

Mások viszont szinte szakosodtak arra, hogy képet adjanak a zenének.

Storm Thorgerson és Aubrey Powell 1968-ban alapította meg a Hipgnosis stúdiót, amelynek neve elválaszthatatlanná vált a hetvenes évek rockzenéjének látványvilágától. Pink Floyd, Led Zeppelin, Genesis, 10cc, Wings – a névsor önmagában is tekintélyes. A MoMA gyűjteményében ma több Hipgnosis-borító is megtalálható, köztük a The Dark Side of the Moon, a Wish You Were Here és a Led Zeppelin Houses of the Holy című lemezének grafikája.

A punk és a new wave idején aztán egészen más vizuális világ következett. Peter Saville a Factory Records társalapítójaként a Joy Division és a New Order lemezeinek külsejét is meghatározta. A Joy Division 1979-es Unknown Pleasures borítójára a zenekar vitt neki egy csillagászati ábrát: a Cambridge Encyclopedia of Astronomy egyik képét, amely egy pulzár rádiójeleit ábrázolta. Saville megfordította a fekete-fehér képet, és nem tett mellé sem zenekarnevet, sem albumcímet. A hullámzó fehér vonalakból ugyanúgy önálló popkulturális motívum lett, mint a Pink Floyd prizmájából vagy Warhol banánjából.

Mindeközben Magyarországon

A magyar könnyűzene nagy korszakának borítói mögött sem egyszerűen ismeretlen nyomdai grafikusok álltak. Képzőművészek, fotósok, plakáttervezők dolgoztak rajtuk, és már a hatvanas évek végén születtek olyan tasakok, amelyek jóval többet tudtak annál, hogy ráírják a zenekar nevét egy fényképre.

Szyksznian Wanda az Illés vizuális világának kialakításában kapott fontos szerepet. Az 1969-es Illések és pofonok borítója Andy Warhol hatását is mutatta, és Szyksznian később is az együttes arculatának meghatározó alkotója maradt.

Egy évvel később az Omega Éjszakai országút című albumának dupla borítóját már Szász Endre készítette. Az aranyat és ezüstöt használó, szürreális grafika azért is érdekes epizód, mert Szász nem lemezborító-specialista volt: festett, könyveket illusztrált, filmes látványtervezőként dolgozott, később porcelánokon, épületeken és számtalan más felületen jelentek meg a munkái. Az Omega-borító egy állomás volt egy jóval nagyobb képzőművészeti életműben.

A másik véglet Kemény György, akinek alkalmazott grafikusi munkásságában természetesen fértek meg egymás mellett a plakátok, reklámok és lemezborítók. Az LGT Bummm! című albumának 1973-ban készült, képregényszerű grafikája az egyik legismertebb munkája; ugyanő készítette a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról lemezgrafikáját is. A Bummm! történetéhez ráadásul hozzátartozik egy lábjegyzet: eredetileg a Miénk itt a tér címet szánták a lemeznek, de Kemény nagy grafikája mellett nem fért volna el rendesen. A grafikus javasolta helyette a rövid címet... Amúgy 2023-ban egy 21 méter magas házfalra is felkerült. 

Ugyanebből az évből való a Bergendy Hétfő (Hét fő) című dupla albuma, Sajnovits Sándor tasaktervével. A zenekar tagjai színesben állnak a fekete-fehér járókelők között, belül pedig hétköznapi életképek folytatják a történetet. Sajnovits reklámfotósként is ismert volt – ő készítette többek között a Pataki Ágival készült híres Fabulon-sorozatot –, és más lemezeken is dolgozott, például az Omega Nem tudom a neved és a Piramis angol nyelvű albumának borítóján.

1980-ban az Edda Művek 1. esetében már komplett vizuális világ épült a zenekar köré. Hegedűs György és Pálfi György borítóján a lángvágóval vaslemezbe vágott EDDA-felirat, a kohász, az üzemcsarnok és a spirálfüzetet idéző belső grafika ugyanahhoz a miskolci, iparvárosi világhoz tartozott, amelyet a zenekar a színpadon és a dalokban is képviselt.

Harminc centiből tizenkettő

A nyolcvanas évek aztán egy másik változást is hoztak: megjelent a CD, és vele együtt összezsugorodott a grafikusok játszótere. A vinyl közel harminc centis négyzete nagyjából tizenkét centisre csökkent. A kihajtható borítót felváltotta a jewel case és a booklet, miközben ott volt a kazetta is a maga keskeny, kihajtható papírbetétjével. Ugyanazt a feladatot három egészen különböző tárgyon kellett megoldani. Magyarországon közben maga a lemezpiac is átalakult. Az 1951-ben alapított Magyar Hanglemezgyártó Vállalat évtizedeken át gyakorlatilag egyet jelentett a hazai lemezkiadással; a nyolcvanas évek végétől megnyíló piac, majd az MHV megszűnése és a Hungaroton 1995-ös privatizációja azonban új helyzetet teremtett. Ebbe a megváltozott világba érkezett meg az a generáció, amelyhez José Simon is tartozik.

Amber Smith, Anima, HS7 – egy másik korszak borítói

José Simon saját bevallása szerint harminc éve igyekszik úgy alakítani a pályáját, hogy minél több zenei produkcióval és zenéhez kapcsolódó médiummal dolgozhasson. A mostani kiállításon az Amber Smith, az Anima Sound System, az Emil.RuleZ, a Heaven Street Seven, a Kistehén Tánczenekar és a Fanzine munkái között lehet végignézni ezt az időszakot. És nemcsak a kész borítókat: ott vannak mellettük a vázlatok, skiccek, eredeti műalkotások, festmények, analóg és digitális fotók is, mert áthatóvá válik az a munka. José Simon kiállításának megnyitóján ott lesz egy piros nagylemez is: a Budapest Fanzine harminc éve megszületett dalai most először kapnak fizikai kiadást, limitált példányszámú vinylen.

A borító lemez nélkül

Az MP3, majd a streaming korában a zene levált a fizikai hordozóról. A borító viszont valamiért maradt. Egy Spotify- vagy Apple Music-megjelenésnek ugyanúgy van artworkje, mint régen egy nagylemeznek, csak többnyire nem harminc centis kartonon, hanem néhány centis képként találkozunk vele a telefonon. Erről szól Székely Zsófia 2023-as MOME-s szakdolgozata is, amely már a címével is szépen összefoglalja a műfajt: Látható zene: lemezborítók. A dolgozat végigköveti a borítók történetét, és azt vizsgálja, hogyan változott meg a szerepük azzal, hogy a fizikai csomagolásból egyre inkább digitális artwork lett. A kutatáshoz kortárs magyar zenészek és vizuális alkotók környezetéből is készültek interjúk. 

Közben pedig a vinyl sem tűnt el végleg, így újra van mire nagy borítót tervezni. Sőt, a gyártástechnológia fejlődésével már maga a lemez is a grafikai koncepció része lehet. A hagyományos fekete korong mellett régóta léteznek színes és áttetsző kiadások, mára azonban ennél jóval messzebbre jutottak a gyártók: márványos, többszínű, fröcskölt vagy különböző anyaghatásokat utánzó vinylek mellett olyan picture disc-ek és egyedi nyomású lemezek is készülnek, amelyeken komplett grafikák jelennek meg. A tervezők pedig olykor a lemezjátszó működésével is számolnak: a kép úgy készül, hogy a forgás mozgásba hozza, megváltoztassa vagy új vizuális hatással egészítse ki. Friss hazai példa erre a jubileumii koncertjére készülő F.O. System új lemeze, amelynél a grafika már nem áll meg a borítónál: maga a vinyl is a látvány része. A fehér-fekete korong mintázata és a középcímke örvénylő grafikája kifejezetten jól használja ki a lemez formáját – és persze akkor mutatja meg igazán magát, amikor forog.

Peter Max: egy friss búcsú 

A lemezborító történetéhez tartoznak azok a művészek is, akik csak időről időre kirándultak erre a területre. Közéjük sorolható a szeptember 14-én, 88 éves korában elhunyt Peter Max, a hatvanas évek amerikai pszichedelikus pop-artjának egyik legismertebb alakja. Munkái plakátokon, magazinokban és lemezborítókon éppúgy megjelentek, mint bélyegeken, repülőgépen vagy óceánjáró hajón.

Max vizuális világa olyannyira összeforrt a korszakkal, hogy máig makacsul tartja magát a legenda, miszerint ő tervezte a Beatles Yellow Submarine című animációs filmjének látványát. Nem ő volt: annak művészeti vezetője Heinz Edelmann volt, aki ráadásul azt is tagadta, hogy Max munkái közvetlenül hatottak volna rá. A félreértés ugyanakkor sokat elmond Peter Max helyéről a popkultúrában: stílusa annyira jellegzetessé vált, hogy a hatvanas évek pszichedelikus képi világának egy részét utólag is hozzá kapcsoljuk.

És egy életmű hatását amúgy sem csak azon lehet lemérni, mi került ki közvetlenül az alkotó kezéből. Max harsány színei, kozmikus motívumai, hullámzó formái és pszichedelikus figurái évtizedekkel később is visszaköszönnek a popkultúrában – a Foo Fighters animációs klipjéig is elér ez a vizuális rokonság.

Alex Steinweisstől Warholon és a Hipgnosison át Szyksznian Wandáig, Kemény Györgyig és a digitális artworkökig jó nagy kört tettünk – és ezzel vissza is értünk oda, ahonnan indultunk: egy budapesti terembe, tele lemezborítókkal.

A 30 elpazarolt év a magyar popkultúrában – #01 / Lemezborítók szeptember 24-én 18 órakor nyílik a budapesti Bäse – Creative Clubhouse-ban, és október 11-ig lesz látogatható.