A Budapest Bárt még 2007-ben hozta létre Farkas Róbert azzal a nem titkolt szándékkal, hogy valami új, szokatlan, mégis könnyen emészthető produkció legyen. Ennek érdekében gyűjtött maga köré népszerű hazai előadókat, és ebből a rögtönzött ötletből végül egy állandó kis csapattá alakultak. A most megjelent Húszezer éjszakás kaland című album sorban már a hetedik, de úgy tűnik, még mindig nem untunk rá erre a fura hangzásra. Ami különlegesség, hogy a címadó dalt Szűcs Krisztián (HS7) kifejezetten erre az albumra komponálta, és tulajdonképpen olyan, mintha egy régi sanzont hallanánk.
Maga a koncert a délután 16 órás kezdéssel kissé korainak tűnt, de mivel az A38 gyomrában mindig sötétség honol, így igazából nem volt gond az átállással. Amint a fiúk a színpadra léptek, idő és tér megszűnt létezni. A szokásos beköszönés után azonnal jött a figyelmeztetés - este (délután) folyamán nem utoljára -, miszerint ez egy lemezbemutató koncert. Ennek örömére azonnal eljátszottak egy régi számot Keleti Andrással (Colorstar) az élen, amelyet még vagy 10 másik követett. De értem én a koncepciót, hisz a bemelegítés a sportolóknál is fontos része a dolognak. Nem mintha nagyon unatkoztunk volna a régi dalok alatt, csak egy idő után már aggódtunk, hogy ha nem szeretnének csúszást az ütemtervben, akkor lassan jöhetnének az új számok is. Megkaptuk. A körítés pedig a szokásos humorfelhő, ami végig ott lebegett felettünk. Időnként könnyekben áztatva – de nem a szomorúság miatt -, máskor hangosan énekelve és táncolva tomboltuk végig a bulit, ami csupán annak a két úriembernek lehetett zavaró, akik az egész koncert alatt cövek üzemmódban működtek közvetlen szomszédságunkban.
Gondolom, már mindenkinek megvan a maga kedvenc előadója és kedvenc Budapest Bár dalai, így nekem is. Anélkül, hogy bárkit is megbántanék, muszáj megemlítenem, hogy a Keleti Andris–Szűcs Krisztián–Frenk–Kollár-Klemencz László négyes nálam mindent visz! Tulajdonképp egy ilyen koncert valahol az egyéniségek harca. Persze nem szó szerint, hisz láthatóan családias a hangulat a színpadon vitt „művészpáholyban”, de időnként az az érzésem támadt, mintha versengés folyna a hangosabb tapsokért. Nincs ebben semmi rossz, sőt! Kifejezetten élvezetes, mikor a művészek nem csak a saját szórakoztatásukra léteznek a színpadon, hanem együtt élnek a közönséggel.
Az énekesek mellett presze ne feledkezzünk el a hangszeres zenészekről sem, akik olyan alázattal és profizmussal kísérik a frontban állókat, hogy egy rossz szavuk nem lehet. Egyébként az új album hangzásvilágán erősen érződik Keleti András munkássága, aki az elektronikus világból is becsempészett egy kicsit a már amúgy sem unalmas feldolgozások közé. És egy új taggal is bővült a csapat, hisz az albumon helyet kapott Mező Misi, a Magna Cum Laude zenekar énekese is, aki a koncerten 2 dalt is énekelt. A 28 számos lista utolsó darabja nem is lehetett volna más, mint a már kultikussá vált Szilvafácska, amit a két András, azaz Lovasi és Keleti művészurak egymást támogatva adtak elő, a közönség kórusának kíséretében.
Hogy mi maradt a lelkesedésből, az erőből, meg a hangból az esti műszaknak, nem tudom, de az biztos, hogy mi nagyon jól szórakoztunk! És azt hiszem, ennek a műfajnak pont ez a lényege…:)
Szólj hozzá!