A felvezető estindító Gregory Alan Isakov produkciója volt. A dalszerző-gitáros-énekes Dél-Afrikából származik, de gyermekkorát már Amerikában töltötte. 16 éves kora óta turnézik, zenéjében a folk keveredik az indievel. Akuszikus, nyugodt hangulatú dalait kísérőbanda nélkül adta elő, lábdob és gitár segítségével. Ezekből csupán néhányat hallhattunk, emlékeim szerint nem játszott többet kb 20 percnél. Mivel stílusban hasonló zenét játszik, mint Passenger, ezért megfelelően megalapozta a hangulatát az estének.
Rövid átszerelés után lépett színpadra a Passenger, miközben magát Mike-ot olyan üdvrialgás fogadta, minthogyha 1500 embernél jóval többen várták volna. A koncert lendületesen kezdődött, a zenészek jókedvűek voltak, a közönség szintén. Ahhoz képest, hogy brit, meglepően kedvesen és sokat beszélt a közönséghez, ami meghozta az alaphangulatát a koncertnek. Sokkal személyesebb volt, mint amire számítottam, közelebb éreztük magunkat hozzá.
A koncert folyamán remekül váltakoztak a lassúbb, melankólikusabb, szomorúbb dalok a pörgősebb, táncosabb dallamokkal, egy percre sem unta el magát a hallgató. Néhányszor egy stand-up comedy-s esten éreztem magam, szerintem még sosem nevettem ennyit egy koncerten. Mike-nak fantasztikus humorérzéke van, elérte, hogy még a dalok között is csak rá figyeljen az ember, teljesen lekötötte a közönséget. Zseniálisan jó hangulatot teremtett mind a dalaival, mind pedig a közönséggel való folyamatos kommunikációval. Láthatóan jól érezte magát ő is, a dalokat olyan beleéléssel, és odaadással adta elő nekünk, hogy teljesen kizártam a külvilágot, és annyira a “koncertben” éreztem magam, mint már nagyon régen.
Annyira magával ragadott mindenkit az előadásmódja, a jókedve, a lendülete, hogy az egész közönség egy emberként énekelte a Holes-t, vagy a Scare Away The Dark című szám refrénét (a visszataps is abból állt, hogy ezt énekeltük, hátborzongató volt, a lehető legjobb értelemben). A régi és új számok között egyensúly volt, elhangzott az új albumról az Everything, Home, Young as the Morning, Old as the Sea, Anywhere, If You Go, Beautiful Birds, a régiek közül pedig többek között a hate song (I Hate), a Holes, a Life’s for the Living, és természetesen a Let Her Go is. (Eljászották még a Losing My Religion című számot is, ami kicsit meglepett, mert nem tudtam, hogy koncerten szoktak coverek lenni.)
A 27 című dal felkonferálásánál elmesélte, hogy amikor már 5 éven át utcazenélt, egyszer besokallt, és dühösen írta ezt a számot, hogy mi az, amit nem csinál jól, amiért nem akar összejönni. Aztán rájött, hogy csak kemény munka, és kitartás a titka mindennek. Sikerült is neki.
Egyébként ilyen amikor Mike mérges:
Amikor a Travelling Alone című szám következett, elmesélte a dal történetét, viszont ezt nem szeretném leírni, mert úgysem tudnám visszaadni azt, ahogyan ő mesélte el, amennyire szívszorító volt a történet, és amennyire feszült volt a hangulat. Egy pisszenés sem hallatszott, mindenki Mike-ot hallgatta, a dal közben is néma csend volt, mintha angyal szállt volna el a szobában. Olyan hatással volt rám a történet, és a dal így élőben, hogy szinte könnyeztem közben, és ahogy körbenéztem, ezzel nem voltam egyedül. A dal végén is lassan ocsúdott fel a tömeg, és kezdett el tapsolni, mintha valami varázslat történt volna. (Ha bárkit érdekel a történet, youtube-on fentvan egy videó, ahol elmeséli, de aki szeretné élőben megnézni egyszer Passengert, érdemes nem lelőni maguknak).
Mindent összevetve rendkívül jó élmény volt, szórakoztató, színvonalas, és élvezetes. Mike és a zenészek is mindent beleadtak, és mindent megtettek, hogy a közönség jól érezze magát, ami sikerült is, így csupa szép élménnyel térhetettünk haza.
Remélem, jön még Magyarországra. Én ott leszek.
Ti?
Szólj hozzá!